Hosszú évek és nyilván megfelelő környezet, illetve befogadó közeg is kellett ahhoz, hogy elkészüljön az első szlovákiai magyar sorozat. A Pressburgot az ősz folyamán megnézhettük a szlovák közszolgálati televízió kettes csatornáján, illetve egy ideig az archívumukban online, aki viszont lemaradt róla, december 27-től megnézheti a Netflixen is. Molnár Csabával, a sorozat rendezőjével, illetve társforgatókönyvírójával november második felében beszélgettünk tulajdonképpen mindenről, ami körülötte történt, mióta nekifogott, nekifogtak.
Ősszel lement a közszolgálati tévében a Pressburg, vannak bármilyen adataitok a nézettségéről, illetve a nézőinek összetételéről?
A nézők összetételéről nincsenek adataink, a nézettségről viszont igen. A közszolgálati tévé kettes csatornájának nézettségéhez képest kimagasló. Amikor lement az első rész egy pénteki estén, az a hétvége három legnézettebb programja között volt a csatornán. Azután a nézőszám még emelkedett, a vége felé pedig visszaállt ugyanoda. Ez a tévé vezetőségének is egy pozitív meglepetés volt. Úgy tudom, hogy később, míg elérhető volt, az archívumban is kimagasló nézettsége volt más műsorokhoz képest, ami nem szokványos, mivel eléggé idejétmúlt az archívum. Nyilván ezek a számok egy kommersz csatorna főműsoridős sorozatához képest nem magasak, de az STV2 nézettségéhez viszonyítva igen.
Amikor lement az utolsó rész is, mik voltak az első gondolataid, levont következtetéseid, esetleg tanulságaid?
Ez egy nagyon összetett kérdés, nehéz is megválaszolni, mivel ez egy hatéves folyamat végét jelentette. Emberként is rengeteget változunk ennyi idő alatt. Amire nem számítottam, hogy ilyen sikere lesz és ennyire sok pozitív visszajelzést kapok majd. A szakmámból kifolyólag ahhoz voltam hozzászokva, hogy egy szűkebb kör megnézi, amit csinálok, aztán megyek tovább. A Pressburg után viszont máig megállítanak az utcán, üzletben, kávézóban, és elmondják, hogy mit gondolnak róla, mit szerettek benne, írnak nekünk üzeneteket.
A művészet társadalomformáló erejét így, a saját bőrömön még soha nem éltem meg. Azt, hogy ennyi emberhez szólt volna valami, amit csinálok. Ez nagyon inspirál, hogy folytassam a munkám, mert ebből rengeteg erőt lehet meríteni.
Mely reakciók, visszajelzések, értelmezések voltak azok, amelyek igazán pozitívan megleptek?
A szakmából sokan dicsérték a sorozatot, ami meglepett, mert nekem ez a projekt inkább társadalmilag volt fontos, tehát hogy csináljunk egy szlovákiai magyar sorozatot, noha nyilván minden tudásomat beleraktam alkotóként is. Aztán az is meglepett, hogy Pozsonyt sokan mennyire szépnek látják a sorozat által. Pozsonyiak is, akik elkezdték szeretni az érzést, hogy pozsonyiak.
Az egyik legszebb visszajelzés az volt, amikor valaki azt mondta, neki terapeutikus élményt jelentett, újraélte a szlovákiai magyarként megélt traumákat, és nevetett rajtuk. Újraélte a fájó dolgokat, de ezúttal humorral kezelve. Nekem is nagyon szép ajándék, hogy ez valakinek így segített.
Úgy érzem, politikailag is képes volt megszólítani egy szélesebb réteget, időnként akár összébb húzni a másként gondolkodó embereket, ezt szerettük volna. Beszólogatunk a szlovák és a magyar oldalnak, a konzervatívoknak és a liberálisoknak is, együtt nevetünk az emberekkel. Hallottam konzervatívabb vonalat képviselő embert is, akik védelmébe vette a sorozatot, mondván, hogy amit mutat, az a valóság, még ha nem is értünk ezzel egyet. Ennek nagyon örülök, mert ez volt az egyik fő célunk, hogy egyfajta hivatkozási alapot mutassunk.
Ami még nagyon kedvesen meglepett, hogy volt egy komáromi szlovák hölgy, aki az elején nem kedvelte a sorozatot, de miközben a gyerekeivel nézte, valami átkattant benne. Elkezdte szeretni a humorát, és hogy milyen szeretettel és empátiával vizsgálunk viszonylag nehéz kérdéseket, neki pedig olyan jó, hogy szlovákként magyarokkal tud beszélgetni a sorozatról és a témákról, amelyeket felvázol, ezt pedig megköszönte.
Meglepett az is, hogy a sorozat viszonylag provokatív narratívája ellenére kevés negatív kritikával, véleménnyel találkoztam. Ráadásul legfeljebb a stílusát vagy a humorát nehezményezték – ami nyilván nem jöhet be mindenkinek – nem pedig azt, amiről szól, és ennek nagyon örülök. Biztosan voltak, akiknek nem jött be, de mintha nem érezték volna különösebb szükségét, hogy ennek hangot adjanak, még a szociális hálós megmondóemberek sem.
Amikor nekifogtatok, meghatároztatok a sorozatnak egy célközönséget? Kinek szól tulajdonképpen a Pressburg?
Amikor elkezdtem, nyilvánvaló volt, hogy ez nem szólhat mindenkinek. Rengeteg benne a támadási felület, és ha valaki nem akarja szeretni, akkor nem fogja. Én viszont úgy éreztem, hogy ha ennyi munkám van benne, akkor legyen őszinte és a legtöbbet hozzam ki belőle. Hiszek abban, hogy lehet ezekről a témákról beszélgetni humorral. Fel voltam készülve mindenféle fogadtatásra. Nem is igazán határoztunk meg célcsoportot, de azért foglalkoztatott, ki mit fog szólni hozzá. Azt mondtuk, ezek vagyunk mi, dobáljatok meg, ha jól esik. Nagyon örülök, hogy egy ilyen felhergelt társadalomban, amiben élünk, ez végül nem történt meg.
Hat évvel ezelőtt, amikor úgy gondoltad, hogy szeretnél egy szlovákiai magyar sorozatot készíteni, akkor is egy pozsonyi love story lebegett a szemed előtt? Hogy lett azzá, amit láthatunk?
Mivel én is megéltem ezt, hogy egy kisvárosból, Komáromból Pozsonyba költöztem, magától értetődő volt, hogy valami olyasmiről akarok csinálni egy sorozatot, amihez személyesebb közöm is van. Azt látom, hogy Pozsony szuper olvasztótégelye a különböző nemzeteknek, nyelveknek. A feleségem, Lucia Molnár Satinská nyelvész, kutatja a magyar nyelvet, kisebbséget itt Pozsonyban. Rajta keresztül pedig olyan közeggel találkoztam, amelynek tagjait érdeklik a magyarok. A létező legjobb tapasztalatot szerezhettem azzal kapcsolatosan, hogy milyen ide kerülni. Ezek után biztatónak tűnt egy ilyen történet, melynek a címe is a monarchiabeli többnyelvű város gondolatát idézi meg. Én ezt éltem meg Pozsonyban. Az ide érkező muszlim kisebbség kapcsán pedig feltettem magamban olyan kérdéseket is, hogy nekünk, kisebbségként milyen a viszonyunk más kisebbségekkel, és erről szintén szerettem volna beszélni. Az alapötlet tehát mindig az volt, hogy Pozsonyban találkozik egy szlovák és egy magyar, akik egymásba szeretnek.
Miért tartottad fontosnak a Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalmat megidéző Felvidéki Betyárok bekerülését a történetbe?
Egyrészt volt abban valami filmszerű, ahogy maszkot viselő ismeretlenek elkezdik kihágásokkal határos akciókban felhívni a figyelmet a nyelvi jogokra. Ez egy izgalmas szál, noha a sorozathoz képest a valóságban sokkal bonyolultabb volt a helyzetük.
A betyárromantika viszont olyasvalami, amihez magyar és szlovák is tud kapcsolódni. A betyárjaink benne vannak a közösségi tudatunkban.
Másrészt nehéz egy sorozatban kultúrpolitikai vagy politikai dolgokról anélkül beszélni, hogy az nehézkessé váljon, az ő sztorijuk viszont számos kérdésre és konfliktusra világít rá. Például a Pered táblán keresztül a demokrácia történetére Szlovákiában. Hogy itt van egy község, amely kétszer is megszavazta egy érvényes népszavazáson a névváltoztatást, az akkori belügyminiszter, Robert Kaliňák pedig egy vállrándítással elintézte, mondván, ez csak provokáció. Pered egyik polgára viszont beperelte az államot és ez az ügy még mindig nincs lezárva, jelenleg is tárgyalják az Európai Emberjogi Bíróságon.
A betyárok tehát az életből merítenek, de vannak még konkrét szituációk, karakterek, amelyeket, akiket az életből emeltél át a sorozatba?
Faisal saját magát játssza, és tényleg volt egy születésnapi bulija, melyen kábé ugyanazt mondta, mint a sorozatban, hogy nem tudja pontosan, mikor van a születésnapja, mert elvesztek az iratai, névnapja nincs Szlovákiában és amúgy is most fejezte be az alapiskolát, emiatt csinált egy bulit, hogy mindezt megünnepeljük. Ezen valóban jelen voltak szlovákiai barátok, ügyvédek, akik őt anno segítették, valamint barátai a muszlim közösségből. Nasi, az iráni stand up komikus is magát alakítja, és az előadásait nagyrészt az ő stand up-jaiból emeltük át. Ő tényleg ilyen karakter. A főszereplő Zita megalkotásához is sok mindent gyűjtöttem létező vloggerektől. Például amikor a tetőn elmondja Nasinak, hogy mennyire elveszettnek és egyedül érzi magát a világban – ezt egy vlogger Youtube-videójából vettem át, aki évekig utazott, majd rájött, hogy ugyan ezer barátja van, de igazából senki nem ismeri és sehol sincs otthon. A betyárok szövegei, amit felolvasnak a sorozat elején, az eredeti KDSZ Facebook-oldaláról származnak.
Fontos volt nekem, hogy akármennyire is helyenként abszurd maga a sorozat, legyen autentikus, igyekeztem a valóságból meríteni hozzá.
A másik főhős, Attila neve már megvolt, mire kiderült, hogy majd Matusek Attila alakítja?
Valamilyen magyar nevet szerettem volna. A Hunort soknak találtam, és másnak adtam a sorozatban, a Csaba ugye fura lett volna miattam, az Attilát pedig a szlovákok is ismerik és magán hordozza a magyarságot, de a szlovák is ki tudja mondani. Amúgy a filmben szereplő Attila-park is valóban létezik Csicsón, ahol a sorozat egy része is játszódik. Én csak a kopjafákról tudtam, arról nem, hogy így hívják a parkot, de amikor ez kiderült, úgy éreztem, hogy ez is egy visszajelzés a sorstól, hogy beletaláltunk.
Már szóba kerültek a főhősök karakterei, de hogyan alakult, hogy végül Matusek Attila és Anna Jakab Rakovská alakítja majd őket?
Attila besétált a castingra és egyből tudtuk, hogy ez ő lesz. Korban körülbelül ott tartott, ahol szerettük volna, hosszabb magyarországi tartózkodás után jött vissza Szlovákiába, éppen hiteles volt, hogy egy frissen Pozsonyba kerülő, magyar közegből származó srácot alakítson.
Ő Attila volt, ezen nem nagyon kellett gondolkodni.
Egyébként mindenkit castingoltunk, nagyon sok energiát fektettünk ebbe, mert biztos akartam lenni benne, hogy megtaláljuk a létező legjobb Attilánkat és Zitánkat. A női főszereplőt ugyanakkor nagyon soká találtuk meg, mert nemcsak az kellett, hogy legyen valamilyen viszonya a kisebbséghez, hanem passzolnia kellett korban is, tulajdonképpen négy nyelven kellett beszélnie (szlovák, magyar, német, angol), ráadásul komikus színésznőre volt szükség. Mivel Attila karaktere kicsit bumfordibb, kellett valaki, aki energiát, vidámságot visz bele, könnyedebb hangnemet kölcsönöz az egésznek. Találni viszont nehéz valakit, aki mindezt autentikusan tudja, a szlovákiai merítés pici ehhez.
Ő egyébként az életben is használja mindegyik nyelvet?
A férje szintén szlovákiai magyar, Robo Jakab, Ancsa tőle tanulgatott. Németül beszél, az angol és a szlovák pedig már nyilvánvaló.
Vicces, hogy megkérdezték már tőle, melyik nyelven volt neki a legnehezebb beszélni, és engem is meglepett vele, mikor azt mondta, hogy szlovákul. Neki ugyanis van egy keleties akcentusa és ezt volt a legnehezebb elhagyni.
Magyarul pedig felmondta neki a szövegeket az egyik magyar színésznő, mivel annyira azért nem tud magyarul, hogy esetleg improvizáljon.
Hasonlóképp kíváncsi lennék, szlovák és magyar oldalról a két nagy nevű színész, Zuzana Kronerová és Csuja Imre hogyan jött képbe!
Nagyi egy kicsit mitikus karakter, aki mindenre tudja a tuti választ. Kellett egy olyan színésznő, aki ezt hordozza magában. Lucia, a feleségem már gyerekkora óta ismeri Zuzana Kronerová lányát, nagyon jó barátok, így meg tudtuk keresni ezzel.
Csuja Imrével hasonló volt a helyzet, ugyanis az ő lányának a férje Telekes Péter, gútai származású színész. Rajta keresztül küldte el neki a forgatókönyvet a producerünk, Forgács Attila, aki szintén gútai. Csuja Imre végül mondta, hogy ha találunk olyan időpontot, amihez nem kell igazítania a többi elfoglaltságát, akkor simán benne van. A legkevesebb, amit megtehettünk, hogy mi alkalmazkodunk. Egyébként, aki elolvasta a forgatókönyvet, az szeretett volna részt venni a sorozatban, ez egy biztató jel volt már az elején.
Köztudott, hogy humoros jeleneteket írni nagyon nehéz. Mennyire volt ez bonyolult számotokra?
Előtte már évekig rendeztem A mi kis falunk szlovák verzióját, a Horná Dolnát. Szereztem némi tapasztalatot ezen a téren. A casting az egyik alapja, ha jó komikus színészeid vannak, és megteremted nekik a lehetőséget, akkor rengeteg mindent hozzá tudnak tenni, csak hagyni kell őket. A Horná Dolná esetében is sokszor a térdünkön írtuk át a forgatókönyvet, a színészek tettek bele poénokat. A Pressburgnál is tudtam, hogy ha összeszedek egy jó csapatot, akkor ők is megtartanak engem és a sorozatot. Nehéz a humor, mert szubjektív. Ha egy drámai jelenet nem lesz tökéletesen drámai, akkor azt mondják rá, hogy hát igen, az élet ilyen, de ha a humoros jelenet nem jön be, azt szétszedik és mindenki elmondja, mennyire ciki. Ez rizikós, de úgy gondoltam, hogy ha a sorozatbeli témákról akarok beszélni úgy, hogy az ne legyen sértő, akkor a humor egy jó kulcs lesz ehhez.
Tíz évvel ezelőtt, amikor A rendes ember c. vizsgafilmed után beszélgettünk, azt mondtad, hogy harcolsz a befejezésekkel. Hogy volt ez a Pressburg esetében?
Itt is harcoltunk vele. Sokáig teljesen másképp nézett ki a befejezés, mint amilyen végül lett. A rendőrségi sztorit ugyanis nem annyira mertük belerakni, költségvetési okokból. Egy almáskertet valaki kölcsönad, de a rendőrség épületét nem, azt meg kell csinálni, börtönrácsokkal meg minden hasonlóval.
Gondolkodtunk a romantikus szál többfajta befejezésén is, én szerettem volna, ha életszagú marad és hozzájárul Attila karakterfejlődéséhez. Úgy gondolom, hogy ez végül sikerült.
Ez a három- vagy épp most már többnyelvű, könnyed, toleráns Pozsony, ami a filmben megjelenik, létezik?
Én egy nagyon hasonló Pozsonyban élek, de ez nagyon függ attól, hol élsz a városban és kik a barátaid, kikkel találkozol nap mint nap. Teljesen megértem, ha valakinek egészen más élményei vannak. De objektíven nézve elmondható, hogy a sorozat egy „idealizáltabb” világban játszódik. Ennek a fő oka, hogy szerettünk volna a társadalomnak mutatni egy ilyen világot, hogy ez egyfajta hivatkozási alap lehessen. Nagyon sok oldalról, a tévéből, a rádióból, az internetről is az jön le, hogy a világ fekete és fehér, hergelnek bennünket egymás ellen. A politikus profitál belőle, a Facebooknak is ez a célja, mert akkor aktív a vita.
Az empatikusabb arany középút kiveszni látszik a társadalomból. Az, hogy nincs abszolút igazság, és attól, hogy te valamilyen témákról másképp gondolkodsz, simán leülhetünk beszélgetni és jól érezhetjük magunkat. Én viszont szeretném, hogy találjunk olyan dolgokat, amelyek összekötnek bennünket. Szerettem volna csinálni egy művet, egy testamentumot e gondolatiság mellett. Ezért picit idealizáltuk, feltekertünk az empátián, ezek a szereplők a valósághoz képest jobban szeretik és keresik egymást, mert szeretném, hogy az emberek igenis lássák, hogy ez is egy út. Ez volt az igazi célunk a sorozattal.
Milyen volt ez a pozsonyi közszolgálati tévés közeg, amikor elkezdtétek a sorozatot, illetve most, hogy a politika úgymond rátette a kezét? Másképp viszonyultak ott a sorozathoz, mint az elején?
A tévé vezetése lecserélődött már azelőtt, hogy sugározni kezdték a sorozatot. Mi is féltünk, hogy valóban leadják-e, noha volt egy megegyezésünk, de hát ugye láttunk már mindent. Az az igazság viszont, hogy a változások annyira fentről indulnak, hogy mire leérnek azokra a szintekre, ahol mi kommunikálunk a televízióval, sok idő eltelik és még ott vannak azok az emberek, akik próbálják menteni a helyzetet és kompromisszumokat találni, hogy minőségi televíziózást csinálhassanak. Emellett egy új politikai vezetésnél is inkább már a következő programokon változtatnak, illetve a hírszerkesztésen csapódik le leginkább a nyomás.
Amikor viszont elkezdtük a tárgyalásokat, még évekkel ezelőtt, nagyon barátságos hozzáállással találkoztunk.
Sorozat gyártására Szlovákiában ma nem lehet állami támogatást kapni anélkül, hogy lenne egy televíziós szerződésed. Eleinte online sorozatban gondolkodtunk, mivel azt gondoltam, hogy biztos nincs olyan tévé, ami leadná. Hiába vagyok Pozsonyban, egy befogadó közegben, tele voltam azért én is előítélettel. Ehhez képest elmentünk a szlovák tévébe és azt mondták, ez tök jó projekt és invesztálnának bele.
Adtak hozzá kiváló forgatókönyvírókat, akikkel sikerült feljavítani az egészet, emellett teljes értékű partnerként sem sugallták, hogy ezt szinkronizálni kellene. Pontosan tudták, hogy ez a sorozat addig nem veszíti el identitását és különlegességét, amíg több nyelven megy.
Milyen a Pressburg utóélete, mutatkozik-e igény a folytatására, továbbgondolására?
A szlovák televíziós premier után azon dolgoztunk, hogy eljusson egy streaming szolgáltatóhoz, és ezt mostanra sikerült is elérni, a legjobb karácsonyi ajándékot mi, a sorozat alkotói már megkaptuk: a Pressburg december 27-től megtekinthető a Netflix műsorán, magyar feliratokkal is.
Magyarországon is szeretnénk a sorozatot bemutatni, ez még alakulóban van. Emellett mindenfelé fesztiválozunk, büszke vagyok rá, hogy a Serial Killer fesztiválon, amely a legjobb közép-európai sorozatokból merít, bekerültünk a legjobb négy közé.
Ami a történet folytatását illeti, szerettem volna úgy megírni a Pressburgot, hogy le legyen zárva, mert úgy gondolom, hogy ez egy egyszeri kezdeményezés. Most várunk egy kicsit, megnézzük, mennyire inspirál másokat, mi a válasza rá a társadalomnak, más alkotóknak. Elsősorban a személyes igényemből született, most pedig azt érzem, hogy szeretnék picit más témákkal foglalkozni alkotóként. A visszajelzések viszont ugye meglepően jók és sokan mondták, hogy érdekelné őket egy következő évad, úgyhogy nem zárom ki a folytatást, de ez biztosan nem a közeljövőben lesz.
Mi az, amin még mostanában jár a fejed?
Igazán akkor leszek filmrendező, ha lesz filmem. A következő karrierálmom, hogy legyen egy egészestés filmem. A sorozat világában már viszonylag otthonosan mozgok, látom az előnyeit, és a megkötéseit is, most nagyon szeretnék kipróbálni olyan témát, ami nem feltétlen szlovákiai magyar, mivel eddig bármi, ami a sajátom volt, a szlovákiai magyarsághoz kötődött.
Szeretném alkotóként megnézni, miről tudok mesélni még azon túl, hogy egy kisebbség tagja vagyok.
