FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
„Aki énekel, kétszeresen imádkozik” – cseng sokaknak ismerősen a Szent Ágostonnak tulajdonított idézet, amely azt akarja kifejezni, hogy éneklés közben a szívünk teljesen kitárul Isten felé. A szép énekszó felemel, sokkal nehezebb elkalandozni, másra figyelni, amikor hangosan éneklünk. De vajon, hogy állunk ma az énekkel és az énekléssel? A XXI. század emberének van-e énekre való hajlandósága, ha Istennel próbál kapcsolatba lépni? És egyáltalán mennyire van jelen a mindennapjainkban, és ha igen, milyen hatással van életünkre az ég felé küldött énekszó? Nehéz kérdések ezek, így a témához megfelelően felkészült beszélgetőtársként Dr. Süll Kinga egyházzenész karnagyot, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Egyházzenei Osztályának vezetőjét, a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának adjunktusát kértem fel, akinek nagyon köszönöm, hogy elfogadta a meghívást.
Kedves Kinga, légy üdvözölve nálunk!
Nagyon szépen köszönöm!
Már csak a felvezető okán sem volt könnyű egy szuszra elmondani, mi mindent csinálsz, de Te ennél még sokkal több mindent vittél bele a mindennapjaidba. Kicsi korod óta tudtad, hogy egyszer Németországban egyházzenét akarsz tanulni?
Nem egészen. Mindkét oldalról, édesanyám és édesapám részéről is jelen volt a családban az egyházzenei, kántori vonal. Kisgyermekkoromtól már zongorázni tanultam, ez pedig egy picit különleges dolog volt, mivel Köbölkúton, ahova iskolába jártam, én voltam az egyetlen diák, aki abban az időben zeneiskolát is látogatott. Hamarosan a nagypapám, aki kántor volt, mindkét unokáját elküldte Pápára, kántorképzőbe. Itt csodálkoztam rá, milyen jó is ez. Később Budapesten folytattam a tanulmányaim, és tizenhét évesen már kántori oklevéllel rendelkeztem. Azt éreztem, hogy nagyon szeretem ezt csinálni, és valahol otthon is érzem magam benne. Azt kívántam, bárcsak lehetne még benne fejlődni, tanulni. Egy harmadik külső ember hatására kikerültem Németországba, felvételiztem egy egyházzenei főiskolára és fel is vettek.
Azt azért mondjuk el, hogy egy református lelkészcsaládból származol, tehát a támogatás, a hit felé vezetés jelen volt a mindennapjaitokban.
Igen, jó papgyermekként gyakran oda kellett ülnöm a hangszerhez, ha nem volt jelen a kántor: beleszoktam, beletanultam és kezdtem megszeretni ezt a dolgot, világot. Ezek az első érintések nagyon meghatározóak voltak.
A „papgyerek” egy külön kategóriát jelent?
Igen. Szeretem ezt így megfogalmazni, mert ebben nagyon sok minden benne van. Egy picit máshogy néztek rám, nem szabadott ilyennek-olyannak lennem – furcsa dolgok az elvárások.
Nagyon jó egy olyan környezetben lenni, ahol a hit és a zene veszi körül az embert. Viszont sokszor nehéz is volt az élet diákként, amikor megkülönböztették az embert.
Eminensnek, mindenben elsőnek kellett lenned?
Kellett volna, talán el is várták, de nem voltam. Mindig szavalnom kellett és megjelenni az esküvőkön, hozzátenni valamit ezekhez az eseményekhez. Viszont nagyon szerettem ebbe az irányba is mozgolódni, a kezdetektől otthonosan éreztem magam a színpadon. Kiss Péntek József csapatában mindig jelen voltam a gimnáziumi esztendők során. Ez jól is esett.
Itt már a komáromi időszakodról beszélünk, ahova Marcelházáról jártál be, hiszen ott teljesítettek szolgálatot akkoriban a szüleid. A gimi elvégzése után Németországba mentél egyházzenét tanulni, ezzel párhuzamosan pedig a komáromi Selye János Egyetemen teológiát tanultál.
1998-ban Szlovákiában még nem volt annyira gyakori, hogy az ember külföldre menjen tanulni. A teljes stúdium még nem volt mindennapos, maximum néhány szemesztert lehetett abszolválni. Akkoriban még vízumot és sok más mindent kellett az embernek intéznie a kinti tanuláshoz. Felvételiztem Németországban, de mivel nem volt biztosítva a kinti létem, kivártam, hogy kapok-e engedélyt. Közben elkezdtem teológiát is tanulni, méghozzá egy bölcs atyai tanács hatására, amely úgy szólt, hogy ha azt szeretném, hogy valaha szóba álljon velem az egyház egyházzenészként és nőként, akkor el kell végeznem a teológiát is.
Abban az időben nem volt nehezebb nőként az egyházban? Manapság már sok lelkészi hivatást betöltő nővel találkozni…
Most már igen, de nekem kettős hátrányos helyzetet jelentett, hogy nő és zenész is vagyok. Akkor még nem volt ilyen állás, státusz az egyházban, és ma sincs annyira. Lelkészként valahogy bebújtam a sorok között az egyház közegébe, de én vagyok az egyedüli, aki zenészként tud létezni, állást kapni. Ehhez két diplomát is kellett szereznem.
Női egyenjogúság – de nektek még mindig kétszer többet kell teljesíteni… Németországban ösztöndíjjal voltál, vagy saját magad finanszíroztad a tanulmányaidat?
Az ottani iskolában látták, hogy nagyon szeretnék kimenni, de nehezen mozdul az ügy. Maga az iskola szerzett nekem egyházi támogatást, az egyházon belüli nőszövetség felkínált négy évre egy stabil havi összeget, ami bár nem volt túl sok, de mindenképpen hatalmas segítséget jelentett akkoriban. Így indulhattam ki Németországba.
Mit tanultál ott?
Amikor valakinek egyházzenészként mutatkozom be, nem igazán tudja, mit is takar valójában ez a kifejezés.
Az egyházzenész az, aki ha Németországban elvégzi a főiskolát, általában kikerül egy gyülekezetbe, és kántori szolgálata, hivatása lesz. Az istentiszteleteken orgonával vagy egyéb hangszerrel kíséri az éneket, és nemcsak kíséri, hanem ott megfelelő orgonaműveknek is kell elhangzaniuk. Kórusokat, zenekart vezet, nagyon szép dolgokat csinál. Ő az, aki egy közösségen belül a zenei életért felelős. Nálunk ilyen állás, szerepkör nincs.
Nemcsak, hogy visszajöttél és bemutattad a tudásod, hanem a Selye János Egyetem Teológiai Karának a tanára is lettél.
Eléggé készültem haza, azért mentem ki Németországba, hogy aztán hazajöjjek. Viszont az utolsó évemben a rektor megkérdezte, mik a szándékaim, mert éppen akkor üresedett meg a wittenbergi vártemplomban egy kántori állás. Az egyetem Lipcsétől nem messze, Halle városában van. Visszautasítottam az ajánlatot, amelyet aztán a csoporttársaim töltöttek be, és a mai napig ott dolgoznak.
Megbántad, hogy nem fogadtad el az ajánlatot?
Nem, de jó arra visszagondolni, hogy lehetett volna ez az irány is… de végül nem ez lett.
Márai Sándor írja valahol, hogy „Menj nyugatra, de sose felejtsd, hogy keletről jöttél.” Valami Téged is visszahozott…
Igen, bár tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg nem fogom tudni átélni azokat a dolgokat, lehetőségeket, amelyeket kint. Tudtam, hogy itthon egészen máshogyan kell majd gondolkodnom. Amióta hazajöttem, a folyamatos útkeresésről szól az életem, az ember nem csinálhatja pontosan azt, amit beleképzelt, amit kitanult. Ha erre nincs lehetőség, akkor folyamatosan azt keresem, merre, hogyan, kivel kellene indulnom.
2004 környékén tehát visszajöttél: de hogy jött az egyetem?
Az egyetem 2004-ben indult, amikor ötödéves voltam, de már elkezdtem óraadó tanárként is működni. Tanultam, de már tanítottam is: néhány órát kaptam, amelyeken egyházi éneket oktattam. Kapóra jöttem, hiszen aki addig tanította ezt, éppen nyugdíjba vonult.
Ráadásul egy német diplomával a kezedben, jó képzéssel vágtál bele. Hogy érzed húsz év távlatából: tovább tudtad adni a tanultakat?
A tanultakat konkrétan nem, de a tapasztalatokat, a tájékozottságot, vagy a gyakorlatot igen. Rengeteg gyakorlatunk volt, igazából szinte csak abból állt a tanterv, az ezek által szerzett tapasztalatokat a mai napig használom.
Mit nem tudtál megvalósítani? Nem vagyunk még azon a szinten, ami nyugaton van?
Nagyon szívesen lettem volna kántor egy igazi gyülekezetben. Németországból már a férjemmel, Tamással közösen jöttünk haza, aki szintén ott tanult. Elkerültünk egy picike faluba, Kulcsodra, ott lehettem kántor, tehát önkéntes kántorságot vállaltam. Nagyon élveztem, mert egy picit azt csinálhattam, amit tanultam, és ez nagyon jólesett.
Még most is hiányzik?
Igen.
Rengeteg dologgal foglalkozol: gyakorlati teológia, egyházzene, zenei nevelés a családban, korai zenei nevelés, ringató, kórusimprovizáció és annak hatásai – ezeket találtam az egyetem oldalán rólad. Egyházzenészként tanítod a leendő teológusokat. Milyen óráid vannak?
Ez elsősorban egyházzenei óra, amelybe egyházzenetörténetet is belecsempészünk. Viszont nincs rá sok idő, így a cél az, hogy a jövőbeli lelkészek, hitoktatók is minél több éneket megismerjenek, tudják és énekeljék önállóan. Hangképzésre is kellene időt szakítani, tehát sok mindennek bele kellene férnie abba a negyvenöt percbe, amit nem igazán győzünk. A fő hangsúly azon van, hogy ismerjék az énekeskönyvet, amit a kezükben visznek be a templomba. Ami az egyházi vonalat illeti, a hazaérkezésem után kerestem annak lehetőségét, hogy miként tudnám az olyan körülmények között munkálkodó kántorokat segíteni, akik önkéntesek, de mégis szeretnének előre mozdulni. Ez azt jelenti, hogy a templomi ének ne hosszú, vontatott, lassú, unalmas legyen, hanem élettel teli. Ezen próbáltam dolgozni, agyalni, hogy továbbképzéseket tartsak, összefogjam és motiváljam a kórusokat, esetleg kórustalálkozókat szervezni. Mondhatjuk, hogy kissé átmentem rendezvényszervezőbe: nyaranta gyerekkórus-táborokat csináltunk, hogy már egészen kicsi kortól elindítsuk ezt a fajta igényt, szemléletet.
Emellett a Fiatal Reformátusok Szövetségének a kórusát is viszed, sőt volt egy saját alapítású, After day nevű improvizációs kórusod is… Mit jelent az improvizációs kifejezés? Adott egy darab, és Ti találjátok ki, hogyan adjátok elő?
Nincs darab, téma van. Az improvizációnál jó, ha vannak bizonyos pontok, irányok, hogy merre megyünk el, mert különben káosz lesz belőle. Találtunk egy témát, egy dallamot, amelyről elmondtam a kórustagoknak, hogy ezek között a hangok között mozgunk, de szabadon, szóval nyugodtan próbálgassák. Persze, ha improvizáció, akkor arra rengeteget kellett készülni. Könnyűnek tűnik, de nagyon nehéz műfaj, amelyet ki akartam próbálni, mennyire áll közel hozzám. Aztán rájöttem, hogy annyira mégsem, és hogy nagyon sokat kellene még ebben fejlődnöm, hogy igazán jó legyen. Megérkezett a koronavírus-járvány is, így egy időre bezártuk a komáromi katonatemplom ajtaját, mert ott tartottuk a próbákat.
Abban a kórusban sosem az volt a cél, hogy mondjuk egy koncertre valamit előkészítsünk, hanem az akkor és a most, picit talán terápiás jelleggel is. A mostani próba, a most figyelj, a most én figyelek rád, a most figyeljünk egymásra, a most mi születik meg… Ha megszületett a csoda, akkor nagyon boldogok voltunk, és általában meg is született.
Nem hiányolják?
De, viszont most valóban nincs erre kapacitásom. Picit másfele vitt az utam, így ez most sajnos nem fér bele.
Nagy családban élitek a mindennapjaitokat, hiszen öt gyereket és immár egy unokát is neveltek. Bár ez egy komoly mindennapos kötöttség, azt olvastam Rólad, hogy azért találsz időt mindenre: meg tudod élni a dolgokat tanárként, nőként és anyaként is…
Ez így van, sosem voltam tyúkanyó-fajta. Annak ellenére, hogy nagy a család, általában kint tudok töltekezni. Elmegyek egy kórushétvégére, szervezek valamit, majd hazajövök, és jól érzem magam. A gyermekeim születése után már nagyon hamar folytattam a munkám, a hivatásom, merthogy folyamatosan az töltött fel. Féléves volt a gyermek, és már kerestem a módját, hogyan tudnék pár órára ellógni. Nem a gyermek kárára, mert nagyon tudatosan osztom be az időmet, ami rendkívül fontos számomra. Ezt a mai napig úgy tudom megengedni magamnak, hogy egy olyan férj áll mellettem, aki a támaszom ebben, és akinek szintén olyan munkahelye van, hogy egymáshoz tudjuk igazítani az időnket. A 2025-ös naptár már szinte megtelt: minden hétvégére beírtuk, hogy mikor, ki, hol lesz. Enélkül szétesnénk.
Ez tényleg nagy tudatosságot feltételez. Említetted a terápiás dolgot. Olvastam, hogy az egyik gyermeketek elvesztése után a Ringató program hatott rád terápiás jelleggel. Mi is az a Ringató?
A Ringató program Dr. Gróh Ilona zenepedagógus, karnagy módszere, amelyet közel kétszáz foglalkozásvezető végez Magyarországon, de a Felvidéken is van legalább harminc. A foglalkozáson a szülő és a gyermek vesznek részt. Ez egy zenei nevelési program, amely a Kodály-módszer alapján működik, tehát a népdal, a gyermekdal, a mondóka, az ölbéli játékok, ölelés módszerével, igényes zenei ingerekkel vesszük körbe a piciket. Ez egy rendkívül fontos időszak a gyermek életében – és az enyémben is az volt, mert 2013-ban, amikor elvesztettük a negyedik gyermekünket, akkor jött ez a lehetőség. Érdekesség, hogy ez is egy külső embertől, méghozzá egy gyermektől jött az ötlet, ami egy csodát jelent az életemben. Elvégeztem a tanfolyamot, nagyon megtaláltam benne magamat.
Több helyen is indítottam Ringató foglalkozásokat: az idén fejeztem be, mert jött egy más dolog az életemben, és döntenem kellett a kettő között. Azt mondtam magamnak, ha találok valakit, aki át tudja venni, és így megfelelő kezekbe kerül, akkor továbbadom. És meg is lett ez a valaki, aminek nagyon örülök.
Azt gondolom, a kegyelmek nagyon fontosak az életedben: ahogy a pályád, a hivatásod kiválasztódott, ahogy a családod körüli dolgok alakultak, alakulnak, ahogy élitek a mindennapjaitokat. A zene viszont egy olyan állandó dolog, amiről nehezen tudnál lemondani.
Bizony. A zene – akár ének vagy szöveg nélküli – olyan dolog, amely nagyon sokszor a segítségemre volt az életemben. Olyan tereket, csatornákat nyit meg, amelyeket más nem tudna megnyitni. Valahogy úgy érzem, a zene az, ami felfele, a menny felé is nyit, és bepillantást nyerhetünk annak irányába, hogy az egy nagyon jó dolog lesz. Felemeli, vigasztalja a lelket, szívet. Sok mindent el lehetne mondani a zenéről.
Vajon megtanítható arra a XXI. századi embere, hogy énekeljen, énekelve kapcsolódjon a Teremtőjéhez, és közösen nyíljanak így meg?
Ha megkóstoltatjuk az emberekkel, akkor általában ízlik nekik ez a dolog, többet akarnak belőle. Ha megfelelőek a körülmények, azt gondolom, tudnak csodák születni és meg tud nyílni a közösség. Azt is állítom, hogy a lélek körbevesz, körbeölel bennünket és utat mutat.
Szerinted az éneklő közösség erősebb közösséget alkot?
Nem tudom, hogy a közösség erősebb, vagy ezáltal maga az egyén is erőt kap, nemcsak a pillanatra, hanem a további lépésekhez, nehézségekhez. Egy közösségben nem vagyok egyedül, a hangom összecseng a többivel. Erősebbnek és talán tisztábbnak is tűnik.
Mik a tervek az ádventi időszakra? Mi az, ami az éneklés, kapcsolódás, a felsőbb erőhöz való odahajlás okán megjelenik? Vannak-e olyan dolgok, amelyeket beviszel a mindennapjaidba?
A hivatásbeli kötelezettségeimet próbálom az ádvent elején nagyon tudatosan letudni. Bár ezek nagyon jó dolgok, azt tapasztalom, hogy az ádvent nagyon be tud sűrűsödni. Meg kell jelenni az összes gyermekem ádventi műsorán és még sorolhatnám. Ilyenkor már próbálom háttérbe szorítani a saját dolgaimat, és velük lenni. Másrészt: nálunk mindenki hangszeres, szóval van zenebona. A lányom konzervatóriumba jár, hegedül, vele nagyon szeretek összejátszani, kísérni őt. Nehéz dolog a közös éneklés, mert a tini gyerekeimnek ez most ciki. Nem akarjuk erőltetni, mert az nem vezet jóra, de megpróbáljuk belopni a mindennapokba. Tudom, hogy máshol énekelnek és zenélnek, ez pedig nagyon jó számomra. Nekem az ádvent inkább a csendet jelenti, mintsem a zenebonát: inkább ebbe az irányba terelném az életünket.
Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést: elcsendesülő ádventet és aztán nagyon sok zenével, erővel, kegyelemmel telő 2025-ös esztendőt kívánok Neked, a Családodnak és Mindenkinek, aki a munkáddal, személyeddel kapcsolatba kerül.
Én is nagyon szépen köszönöm!
KAPCSOLÓDÓ:
Menyhárt Dodi vendége Dr. Sült Kinga | Magunk között
