Mieink

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg, nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket.” Sebő Ferenc gondolatánál nem is találhattam volna jobb felvezetőt mai vendégeimhez, akikben a felvidéki magyar népi kultúra aktív alakítóit tisztelhetjük. Nagyon köszönöm, hogy elfogadta a meghívást a Sokszög asztalához Korpás Éva, a népdal felvidéki nagyasszonya, a műfaj egyik legjelentősebb előadóművésze, Dobsa Tamás, a népművészet ifjú mestere, Fülöp Ferenc-díjas táncos, a kétszemélyes – és majdnem világhírű – Kuttyomfitty társulat alapító tagja, és nem utolsósorban Oláh Attila, vagy ahogy a felvidéki táncosok ismerik: Nyuszi, néptáncos, rendező és koreográfus, az idén többszörösen jubiláló Csallóközi Táncegyüttes vezetője.

Hölgyem, Uraim: legyetek üdvözölve! Nagyon vártam ezt a beszélgetést: azt a címet adtam neki, hogy a „Mieink”, mert Titeket a mieinknek, a felvidéki kultúra alakítóinak és meghatározóinak tartalak. Kezdésképpen tisztázzuk, hogy mit jelent a Felvidéken a népi kultúra a XXI. század elején! Mit nevezhetünk népinek és mennyire élő ez?

D.T.: Szerintem a népi kultúra, népi tánc kifejezésnek van egyfajta pejoratív értelme. A néptánc, hagyomány, kultúra kifejezések sokkal jobbak szerintem, de lehet, hogy nem értetek egyet velem.

O.A.: Igazság szerint napközben nem gondolkodom azon, mit csinálok, hiszen mindannyian ezzel foglalkozunk. Úgy gondolom, hogy a népi kultúra megítélése sokkal jobb, mint valamikor volt, bár lehetne még jobb. Egyértelmű, hogy tömegek művelik, és az is egyértelmű, hogy magasabb szinten. Magyarországon még nagyobb tömegek táncolnak, még magasabb színvonalon és a megítélés is jobb, de már nem vagyunk messze ettől a szinttől.

K.É.: Számomra az is nagy öröm, hogy lassan, de biztosan lépdelünk előre. Rengeteg munkát fektetünk bele, bevonunk másokat is. Jó érzés, hogy egyre többen vagyunk és hogy egyre többen szeretjük ezt a műfajt. Próbálunk visszatérni a gyökereinkhez és meglátni azt a gyönyörűséget, ami abban rejlik.

Ezt most a Felvidék vonatkozásában mondjuk, de nem szakadhatunk el a Kárpát-medence magyarságától sem. Ti ezt egyben gondoljátok mindamellett, hogy felvidéki magyarként teszitek a dolgotokat. Ugyanúgy részesei vagyunk a Kárpát-medencei magyar kultúrának, nincs olyan, hogy ettől leválasztva élnénk a világunkat.

K.É.: Nincs, viszont azt érzem, hogy kicsit nehezebb helyzetben vagyunk, mint az anyaország, ahol sokkal jobbak a feltételek ahhoz, hogy ott megtartsák a népi kultúrát. Más a rendszer, az iskoláztatás, a művészeti oktatási rendszer. Ez rendkívül segít abban, hogy a műfaj Magyarországon teljes mértékben virágozzon. Ez látszik is ott, nálunk viszont még kicsit döcögősebben mennek a dolgok. Nekünk, művészeknek, táncosoknak, énekeseknek, bárkinek, aki ebben a műfajban dolgozik, szerintem kicsit nehezebb dolgunk van.

Ott a zeneiskolákban is tanítják?

D.T.: Nemcsak a zeneiskolákban, hanem az általános iskolákban is oktatták mostanáig, de ott is váltás van sajnos. Napközben volt néptáncóra, ami nagyon jó a táncoktatóknak, hiszen olyan táncosokat fedezhettek fel, akiket nem biztos, hogy a szülők délután elvisznek külön táncórára. Viszont a tanár felfedezi, mert ha akar, ha nem, találkozik vele és esetleg meg is tudja szólítani. Visszatérnék kicsit a Kárpát-medencéhez. Szerencsére elég sokat járunk a Vajdaságba, a Muravidékre, Erdélybe és szerintem nekik is kicsit könnyebb.

Mi a Felvidéken elfelejtettük a hagyományainkat, jobban húzunk a nyugati társadalom felé, viszont ennek a megőrzésébe nincsen belefektetve annyi energia, mint Magyarországon. Például a Vajdaságban élnek-halnak érte az emberek, bármit megtesznek a saját kultúrájukért, amit itt annyira nem látok.

O.A.: A szlovákok sokkal jobban értékelik a saját kultúrájukat, mint mi, magyarok.

D.T.: Sőt, még majdnem a miénket is.

O.A.: A szlovák folklorista körökben sokkal jobban értékelik a felvidéki magyar kultúránkat, mint néha saját magunk. Nagyon felnéznek ránk, mert van táncházmozgalmunk, ami senki másnak sincs a világon, ez pedig egy nagyon egyedülálló és fenomenális dolog.

Foglaljuk össze röviden, mi is az a táncház.

O.A.: A táncház arról szól, hogy azt, amit egykor az eleink önmagukénak éreztek, a néptánc, a népzene, amelyet mindenki a saját körében művelt, a hetvenes években elterjesztették Magyarországon a városi körben. A városi polgárok visszatanulták azokat a néptáncokat, népzenéket, amelyeket valamikor a hagyományos környezetben ápoltak, táncoltak és szórakoztak általa. Ez Budapesten kezdődött, de az egész Kárpát-medencei magyarság körében elterjedt, és innen tovább gyűrűzött a szlovákokhoz, sőt immár Csehországba is. Arról nem tudok, hogy Erdélyben a románok között elterjedt-e. A lényeg, hogy ez igazi hungarikum és ilyen egészen bizonyosan nincs máshol a világon. Mivel a szlovák kollégák most már több évtizede tudnak erről és próbálják a magukévá tenni ezt a dolgot, ez miatt ránk, magyarokra, mint aktív művelőkre rendkívül felnéznek. Élő példák vagyunk számukra.

Évi, ez vonatkozik az énektanításra is? Mindannyian táncosok is vagytok, te énekelsz, Tamásék a Kuttyomfittyet is művelik hozzá…

K.É.: A népdal vonatkozásában inkább azt mondanám el, hogy a szlovákság azért néz fel ránk, mert Bartók Bélának köszönhetik azt a sok-sok népdalt, amit összegyűjtött. Onnan indult az egész, és az, hogy most hogyan tanítjuk a népdalokat, vagy miképp énekelünk, az is a táncház egy része lehet: ezt is átveszik a szlovákok, ez is egy minta számukra.

A táncházmozgalomnak volt egy olyan része, amely népdalokat is tanított.

K.É.: Igen, hiszen a tánc nincs ének nélkül.

Ehhez jön a népzenészek bekapcsolása a rendszerbe. Összefoglalva tehát kijelenthető, hogy Magyarországon gyakorlatilag a népkultúra oktatása rendszerszinten sokkal fejlettebb, mint ami nálunk van.  

O.A: Hadd fűzzek ehhez hozzá valamit. Sokkal fejlettebb, sokkal magasabb színvonalon van, mint Szlovákiában, viszont úgy gondolom, hogy a szlovák néptáncmozgalom virul és olyan hangulat van benne, mint valamikor a hetvenes-nyolcvanas években a magyar néptáncmozgalomban. Valamit azért a magas színvonallal el is veszítettünk mi, magyarok, és ide sorolnám a felvidéki magyarságot is.

Szerintem mindhármunk nevében kijelenthetem, hogy amit a nyolcvanas években megéltünk, azt a hangulatot, miliőt most élik át a szlovákok. Ez egy kicsit kiveszett a köreinkből.

D.T.: Művészkedünk.

O.A.: Művészkedünk, és versenyt csinálunk belőle…

K.É.: A versenyeztetés nagyon sokat tud ártani, ugyanakkor a mai gyerekeket enélkül nem tudjuk bevonni.

Ebben a versenyorientált világban ez is egy kontraproduktív dolog tud lenni. Térjünk vissza a Felvidékre. Azt mondjátok, hogy egy kisebb lemaradásunk. Jóval alacsonyabb létszámú, félmilliós közösség vagyunk. Ti mindhárman máshonnan, Révkomáromból, Dunaszerdahelyről és Somorjáról származtok, és úgy beszélgetünk, hogy mindenki valahonnan érkezik, mindenki valahol találkozott ezzel a kultúrával, és ennek tevékeny részesei is vagytok. Sőt, azt gondolom, nemcsak az alakítói, hanem már a tanítói is vagytok. Évi éneket is tanít, Nyuszi, Te nem csak koreografálsz, hanem profi táncosként táncot is tanítasz, Tomi, Ti pedig a Kuttyomfittyel mindezt az iskolákba is beviszitek. Komoly felelősség ez?

K.É.: Nagyon. Azt szoktam mondani, inkább bele sem merek gondolni, de bízom magamban és azokban a zenészekben, akikkel körülvettem magam, akikkel segítjük egymás munkáját, hogy olyan alkotásokat fogunk bemutatni a közönségnek – és itt főleg a gyerekekről van szó, akik számára nem mindegy, mit közvetítünk feléjük –, ami jó lesz és mindenképpen az ő javukat fogja szolgálni, méghozzá több oldalról is. Nemcsak a népi kultúrába vonjuk be őket, hanem oktató jellegű kell, hogy legyen a tevékenységünk, tükrözze az erkölcsi értékrendet, szórakoztasson és magas színvonalú legyen. Ez mind nagyon fontos.

D.T.: És nem utolsósorban, ha magunkat vagy Éviéket veszem, sok oviba járunk, és gyakran bele sem gondolunk, hogy egy kis ovisnak az lesz a színházzal kapcsolatos első élménye. Ez nagyon meghatározó: rengeteg olyan nagyobb, idősebb gyerekkel beszéltünk, akik elmondták, hogy ha kiskorukban láttak volna ilyet, akkor később biztos eljárnak színházba. Sokféle műsor van, ezért nem mindegy, mit adunk elő. Senkit sem lehet alábecsülni, mindig a legkisebbek a legkritikusabbak.

O.A.: Mind a hárman tömegekkel dolgozunk együtt, tömegeket mozgatunk – nevelünk, oktatunk, így ez eleve nagy felelősség.

Ati, ti most többszörösen is jubiláltok. Kérlek, mondd el, hányféleképpen is!

O.A.: Tízévesek a saját táncházaink, tízéves a saját nyári gyermek néptánctáborunk, tízévesek voltak az első gyermekegyütteseink. Azóta belőlük már négy csoporttal rendelkezünk, sőt óvodáskorúak is vannak. A fő attrakció pedig az év végén, december 14-én várható, amikor is a felnőtt együttesünk hetvenedik jubileumi évfordulóját ünnepeljük. Ezeken kívül még lesz egy csodás saját, a mezőségi táncokat bemutató műsorunk is. Ez egy kamaraműsor, tavaly volt az első. Két párként csináljuk Gálik Gáborral, Gálik Klaudiával, Rigó Marsal Edittel és jómagammal. A zenéről a Pósfa zenekar gondoskodik: ezt december 8-án adjuk elő.

Hogy tudtok ventilálni azt követően, hogy elmondtátok, mekkora tömegeket mozgattok meg és hogy mekkora felelősséget is jelent mindez? Kik azok, akikre hallgattok? Azt gondolom, a tanítóknak is rendkívül fontos a visszacsatolás, és valószínűleg vannak olyan mesterek, akikbe kapaszkodtok, és akiknek a tanácsa – bár lehet, hogy már az égből jön, – azért továbbra is meghatározó. Évi, van olyan mentorod, aki odafigyel a művészi pályádra, vagy érzésből csinálod?

K.É.: Nem tudnék neveket mondani, egyszerűen a zenészeimmel lüktetek együtt. Bennük maximálisan megbízom, és a legjobb érzés az, hogy nemcsak szakmailag alkotunk együtt, hanem barátként is tudunk egymásra tekinteni. Nekem ez ad szárnyakat, úgy tudok dolgozni, ha az emberi kapcsolódás is nagyon pozitív. Így sokkal bátrabb vagyok, mert lendületet, ihletet adnak, kreatívak és tudnak rám hatni. Nekik nagyon sokat köszönhetek. Két zenekarom van és mindkettőben pontosan ugyanez a helyzet.

Nálad ez családi dolog, hiszen a fiad és a lányod is csatlakozik ehhez a történethez.

K.É.: Így van, ez pedig külön örömöt jelent számomra, hiszen a gyerekeim akár le is térhettek volna erről az útról. Mivel ebben nőttek föl, kiválthatott volna gyűlöletet is belőlük, de végül pontosan

az vált valóvá, amit a szívem mélyén mindig is szerettem volna: hogy ők is részesei legyenek ennek, ez pedig nagy öröm.

Tomi, Ti is családi vállalkozásban viszitek: a feleséged az előadótársad is…

D.T.: Meg alkotótárs is mindenben. Nagyon fontos volt, hogy az elején megnézettük a műsort bábossal és különböző szakmát űzőkkel, és mindenki hozta a saját ötletét, tanácsait. Aztán rájöttünk, hogy nem kellene megnézetni, mert akkoriban – tizenhárom évvel ezelőtt – így együtt még senki sem csinálta. Muszáj volt saját magunkra támaszkodni, kigondolni, mi hogyan működhet. Az elején hárman indultunk, de Ági családi okok miatt kivált belőlünk. Ketten maradtunk, és azóta is egymást erősítjük.

K.É.: Nálatok és nálunk is az a lényeg, hogy magamat adjam, ami bennünk van és ne utánozzak másokat. Szerintem saját magunkból kell kiindulni, és a zenésztársaim abból a szempontból nagyon fontosak számomra, hogy ők ismernek a legjobban, tudják, mik azok a határok, amiket még elbírok. Gyakorlatilag olyan ez, mint egy párkapcsolat: ismerjük egymást annyira, hogy tudjuk, ki mennyit bír el és ki mire képes.

D.T.: Ez a táncoktatásban is nagyon fontos, ismerni kell a táncosainkat. Ha az egyikük azt mondja, ő ezt nem tudja megcsinálni, egy oktatónak tudnia kell, hogy képes lesz-e ezt megcsinálni. Addig kell piszkálni – természetesen normális keretek között –, amíg meggyőzzük, hogy mégis képes rá. Egy táncosnak feszegetni kell a határait. Ha mindig a komfortzónáján belül marad, sosem lesz belőle jó táncos.

K.É.: Ugyanez igaz az énekesekre is, a saját határainkat is feszegetjük.

Nyuszi, említetted a tíz évet. Ha ezt megnézem munkaórákra, előadásokra lebontva, akkor ez egy kifejezhetetlen történet. Amit Évinél és Tominál is kérdeztem, nálatok ki az ellenpont?

O.A.: Erre határozott választ tudok adni: a feleségem, ő a legkritikusabb velem. Ő meg is meri mondani az igazságot, míg a táncosaim nem tudják, vagy nem akarják. Plusz ők elfogultak, vagy fordítva, de a feleségem mindig megmondja, mi a jó és mi nem. Igazság szerint tőle fogadom el ezt a leginkább, a kritikája alapján változtatni is szoktam a dolgokon.

Viszont inkább ismét azt mondanám, talán mind a hármunk nevében, hogy vannak példaképeink, akik általában – rossz kifejezéssel élve – hagyományőrzők, akik a gyűjtésekből vagy a személyes tapasztalattal rendelkező személyek.

Ezt hogyan kell elképzelni: megnéztek régebbi felvételeket?

O.A.: Igen, megnézünk régi felvételeket, de gyakran találkoztunk is ezekkel az emberekkel.

K.É.: Szerintem a személyes kapcsolódás szintén nagyon fontos elem.

O.A.: Szerencsére olyan korúak vagyunk mindhárman, hogy volt még ez ügyben is tapasztalatunk ezekkel az emberekkel.

A hagyományőrző szó nem túl jó rájuk, otthon művelték, eredeti környezetben. Nagyon sok ilyen táncossal, énekessel, zenésszel találkoztunk. Biztos vagyok benne, hogy ezek a találkozások óriási hatással voltak mindhármunkra és példaképként élnek még ma is a szemünk előtt.

Viszont az idő telik, ezek az emberek sajnos már nem mindannyian vannak velünk. Ezek mindenképpen veszteségek és tíz év múlva már nem biztos, hogy vissza tudsz nyúlni egy személyes találkozás révén ide, ilyenkor pedig jönnek a rögzített felvételek, anyagok, amelyeket újra feldolgoznak. Emlékszem, hogy a Muzsikás együttesnek volt egy, A Bartók Album című feldolgozása, amelyen hallatszott a bartóki gyűjtés, eljátszották azt, ahogy ezt belerakta egy komolyzenei műbe, majd azt is megmutatták, hogyan is szólna ez most. Tudtok így meríteni felvidéki vonatkozásban is?

K.É.: Persze.

Létezik még élő Zoboralja, Gömör, medvesaljai táncok?

O.A.: Zoboralján még van, aki táncol, bár elhanyagolható a dolog, de zene még van.

K.É.: Az énekesek újat már nem tudnak énekelni, nem tudnak mutatni, de maga az a személyes kapcsolódás és az, amilyen élménnyel el tudja énekelni, nagyon nagy dolgok. Fontos, hogy ténylegesen kapcsolódjak ahhoz az emberhez. Bárkivel találkozom, akár itthonról vagy például Erdélyből, olyan érzésem van, hogy megvan az illetőben a gyöngyszem, amit ki lehetne aknázni.

Gyakran mondják, hogy mi, felvidéki magyarok elég gyorsan polgáriasodtunk, kivetkőztünk a népviseletünkből, levetkőztük magunkról a hagyományokat, emlékeinket. Mennyire tanítható ez vissza?

O.A.: Igyekszem.

K.É.: Példamutatással visszatanítható. Mindannyian megtesszük, ami tőlünk telik, azt érzem a tanítványaimnál, hogy hatással tudok rájuk lenni. Ehhez viszont szükséges a személyiségem is. Hiába akarom valakitől, hogy megtanuljon valamit, ha a személyiségemmel nem tudom ezt elérni. Fontos a pedagógusi véna.

O.A.: A lányom Évinél énekel, de előzőleg másnál énekelt. Amióta Évihez került, szavakkal ki sem lehet fejezni, mennyire szereti a munkáját és a személyiségét.

K.É.: Köszönöm szépen!

Gondolom, Rólad is ezt mondják a táncosaid…

O.A.: Ez korántsem olyan biztos, főleg egy műsor előtti felkészülés után, amelyen nemrég részt vettünk. Viszont szerintem szerették.

A 2024-es esztendő utolsó Sokszög-beszélgetése ez. Ha évértékelőre kérnélek titeket, mi mindent említenétek meg benne? Nyuszi már több dolgot is megosztott velünk, Tomiék egy új műsorral készülnek, amely a „Paprika Jancsi, vagy nem!” címet kapta.

D.T.: Csináltuk a műsorokat és még sok áll előttünk, december 20-ig még sok idő van. Új műsorral is készülünk, Arany János Bajusz című művét dolgozzuk fel. Nagy fába vágtuk a fejszénket, mert aki ismeri a Bajusz című verset, az tudja, hogy ezt nyolc perc negyvenhat másodperc alatt el lehet mondani. Ez viszont nem elég egy műsorra. Már túl vagyunk a zenefeljátszáson, de ki van ez találva – jelenleg ezzel dolgozunk, továbbá jönnek az adventi műsorok. Egy további előadást is készítünk elő, amelynek időközben elkészültek a bábjai. Ebben egy gyereklagzit próbálunk megcsinálni.

A lakodalmas tematikához kapcsolódva mondjuk el, hogy idén meghoztál egy komoly döntést. Letetted a vőfélybotodat és másra fogsz összpontosítani.

D.T.: Nálam ez nem különült el, a lagziban ugyanúgy vittem a hagyományos vonalat a viselet és a szövegek terén is. Ugyanolyan volt ez számomra, mint a néptánc, az ének, a zene – maga az egész miliő. A színpadon amúgy is rengeteg vőfélyszöveget mondok. Ki tudja, mit hoz még a sors, soha ne mondd, hogy soha. Lehet, hogy néhányszor elcsábul az ember, majd meglátjuk. Visszatérve az évre,

ha számadást akarok adni, akkor azt mondanám, hogy érdekes volt, mert akadtak olyan ajtók, amelyek bezárultak és voltak, amelyek kinyíltak. Olyan helyekről kaptunk megkereséseket, ahonnan nem gondoltuk volna. Próbálunk nyitott szemmel járni, de azt látjuk, hogy egyre kevesebb pénz jut a kultúrára.

Nagyon kitolódnak a megrendelések, Nem fordult még elő olyan velünk, hogy november elején ne tudtuk volna lezárni a decembert. Volt, hogy november elején még négy-öt előadásunk volt lekötve decemberre. Aztán beindultak végül a dolgok, most már nem tudunk időpontot adni, de elején eléggé elkeserítő volt a helyzet: nem tapasztaltunk még ilyet az elmúlt tizenhárom esztendő során. Kicsit meg is ijedtünk, de végül jó lett a dolog.

A szakma kiszolgáltatottsága azért néha bekopogtat…

D.T.: Mi nem akkor megyünk fellépni, amikor akarunk, hanem amikor kell, amikor hívnak. Nem tudjuk úgy beosztani, hogy van heti három előadás, a többi napon pedig pihenünk. Sajnos nem így van.

Mindent összevetve tehát tartalmas év volt.

D.T.: Abszolút. Megpróbálunk a pihenésre is időt szakítani. Kicsit könnyebb a dolgunk, mert az egyik gyermekünk felnőtt, a másik pedig kollégiumban van a hét folyamán. Egyszerűbb az élet, nem kell a hét közben szülőt játszani, mehet az alkotómunka.

Évi, hogyan értékelnéd a 2024-es esztendőt?

K.É.: Nagyon tartalmas volt, rengeteg élményben volt részem, akár a tanítványaimmal vagy a műsoraimmal, koncertjeimmel kapcsolatban. Sok minden kiteljesedett, jelenleg sokat játsszuk a Piripotty mesekoncertünket, járjuk vele az országot, és Magyarországon is gyakran megfordulunk. Táncossá szélesítettük ki, koncertszínházzá.

Mi az a koncertszínház?

K.É.: Itt nemcsak a zenészek vannak jelen, hanem valami színházi fordulópont is megjelenik az előadásban. Ezt táncosokkal oldjuk meg és gyakorlatilag én mesélem, éneklem el az egészet. Összekötöm a szálakat, így lesz belőle mesekoncert.

Mit tervezel 2025-re? Folytatni mindezt?

K.É.: Lesz egy új gyereklemez. Folyamatosan dolgozunk, jó, hogy van annyi erőm, hogy megéljem a kreativitásomat, és újabb műsorokban gondolkozzam, természetesen együtt a zenészekkel.

Jelenleg egy világzenei gyerekalbumon dolgozunk. Ez is egy kicsit olyan része az életemnek, ahol két műfajban is megpróbálom megszerettetni a népdalt. Ez a világzenei produkció is azért született, hogy pont az a réteget célozzuk meg, akik egyébként nem hajlandók meghallgatni a népdalokat, vagy megnézni a néptáncot. Pont ezért gondoltam úgy, hogy más körítéssel tálalom a népdalokat és elmondható, hogy bárhova megyünk, ez mindenhol nagyon tetszik.

Amikor megjelent az Ördögfióka és a tündér című albumotok, a nagylányommal rongyosra hallgattuk és a kisebbik is nagyon szereti. Sok ilyet még!

K.É.: Köszönjük szépen!

Megtudhatunk még erről valamit, vagy bővebben csak akkor, amikor elkészül?

K.É.: Majd akkor, most finiselünk vele. Ha már az évet értékelem, el kell mondani, hogy annyira besűrűsödik az év vége szerintem mindhármunk számára, hogy már vágyunk egy kis pihenésre. A decemberem gyakorlatilag éjjel-nappal munkával telik majd. Nemcsak a koncertek, hanem a nagy- és kislányokkal abszolvált próbák, a lemezfelvétel, az utazás, a stúdió- és videófelvételek… Ezek nagyon összesűrűsödnek, és gyakorlatilag minden évben ezt éljük meg. A december embert próbáló, ebből szeretnénk kissé nyugodtabb vizekre evezni, de nem tudom, sikerül-e.

A pályázati rendszerek is úgy vannak felépítve, hogy sokáig bizonytalanság van, majd szeptemberre kiderül valami, ami jobb lett volna, ha már áprilisban kiderül.

K.É.: Gyakorlatilag szorul a hurok a nyakunk körül, mert teljesíteni kell ezek feltételét.

D.T.: Arról ne is beszéljünk, hogy december elején jönnek a pályázatleadási határidők, valakinek azt is oldani kell, az elszámolás pedig január végéig tart. Rengetegen vagyunk, akik még mindig nem kapták meg a pénzeket. Valakik addig nem is mernek mozdulni, inkább visszautalják a pénzt, ezért nem értem ezt a vaskalapos hozzáállást.

Sokan nem értjük, Tomi.

D.T.: Miért nem lehet kicsit rugalmasabb a dolog? Régebben úgy volt, hogy aki később kapta meg a támogatást, az első negyedévben még megcsinálhatta a dolgait. Majd elválik, mi lesz.

Mi a helyzet a táncos berkekben?

O.A.: A sok fesztiválfellépés, turné mellett, amit igazán kiemelnék az év végére, hogy tízévesek voltunk, ennek apropóján pedig egy igazán fantasztikus előadás kerekedett. Ezt nagyon szerettem. Azzal folytatnám, hogy az együttesünk az idei TáncPódium versenyén nívódíjas lett.

Gratulálok!

O.A.: Köszönöm szépen! Nagy öröm, hogy egyáltalán eljutottunk az eseményre. Eredetileg el sem akartunk menni, mert aznap volt a nagy műsorunk a gyerekekkel. Az egyik gyerekcsoportunk is benevezett az egyik versenyre, de ők nem mehettek el, mert aznap volt a nagy műsorunk. Mi viszont elmentünk és jól is tettük, mert nívódíjasok lettünk. Jó érzés volt, erre is büszke vagyok. A következő, amiről már beszéltem, a saját kamaraműsorom a mezőségi táncok bemutatásáról szól. Az esztendő záróakkordja pedig a hetvenéves jubileumi ünnepség lesz. Ez egyébként nemcsak jubileumi műsor, hanem a nagy együttes új műsorának a bemutatója is lesz, ami szintén mezőségi műsor. Így tehát eléggé összekapcsolódik a saját és az együttes előadása.

Azt gondolom, hogy a 2024-es esztendő tartalmas volt – kívánom, hogy a 2025-ös is ugyanilyen lendülettel menjen, de ehhez energiát és a Jóisten kegyelmét is kívánom nektek. Ismerem az érzést, amikor korán reggel, még sötétben autóba kell ülni, hogy négy órával később, valahol kiszálljunk egy adott helyszínen, ahol ugyanolyan lelkesedéssel, mint ahogy azt szeretnénk, akarjuk megjeleníteni a dolgokat. Most, hogy a dolgaitokról beszéltetek, bátorításként hat a bennetek levő üde lelkesedés. Ezt kívánom a továbbiakban és azt, hogy mindig ilyen évértékelőt tudjunk adni – akár ennél az asztalnál, akár máshol is. Zárógondolatként azt mondanám, hogy sose legyen rosszabb, és kívánom, amit említettetek: hogy kéne egy kis elcsendesedés, nyugalom az advent időszakára… Lehet, ez egy kis késéssel, januárban érkezik majd meg, de mindenképpen pihenjetek is.

K.É.: Ez az adventi koncertekkel érkezik meg. Számomra a templomi közegben abszolvált adventi koncertek hozzák meg az elcsendesedést.

Szülessen meg bennünk az Ünnep! Köszönöm a beszélgetést!

 

VIDEÓINTERJÚ: 
Oláh Attila, Korpás Éva, Dobsa Tamás | Sokszög