Grecsó Krisztián legújabb regénye már a borítójával felkelti az olvasó érdeklődését. A szerző nevét és a címet olyan minta öleli körbe, mely egyrészt népies hatású, másrészt a nyolcvanas években divatos műanyag asztalterítőket juttatja az ember eszébe. Nem véletlenül: a regény miliője nagyrészt ugyanis egyfelől a régmúlt paraszti világ, másfelől az író gyerekkorának az ideje.
Gomolygó, hömpölygően áradó családregény ez, ahol pont úgy zavarodunk bele a ki kicsoda-kérdésbe, mint Márquez Száz év magányában – nem csak a mifelénk is gyakori, apáról fiúra öröklődő keresztnevek, hanem a hasonlóképp örökletes minták és sorsok miatt szintúgy. Közben az egésznek érezhetően hatalmas tétje van az elbeszélő számára: noha a főszereplő, Erik neve szándékoltan nem egyezik az íróéval, Grecsó vállaltan a saját családjának történetét rögzíti, a saját démonaival küzd meg a papírlapokon.
A fő küzdelem pedig az, amelyet apja emlékével vív meg, aki saját magának volt a legádázabb ellensége, és akinek tragikus mérvű önpusztítása mély sebeket hagyott a környezetében élőkön is. Emiatt az Apám üzent olvasásakor gyakran a zseniális Shuggie Bain villant be, mely Douglas Stuart alkoholista anyjának állít emlékművet. Mindenesetre megrázó, mégis „kötelező“ olvasmány ez a kortárs irodalom kedvelőinek.
Magvető, 2024
