Az alábbi verset gyermekkorom édes emlékű, kalandokkal és gondtalansággal teli nyarai ihlették. Remélem, hogy sikerül a segítségével felidézni azokat az apró, majdnem jelentéktelen pillanatokat, amelyek felnőttkorba érve válnak, egészen jelentőségteljessé.
Kovács Andrea: Búcsú
Csak még egyszer üljünk ott, abban a konyhában,
ahol mama az aranysárga húslevest meri,
ebéd után mossuk meg a lábát, fáj neki.
Aztán induljunk el a búcsúba kiöltözve,
utcákon szaladó, „városi” gyerekhad,
mosolygó nénik kérdik: „Hát te melliké´vagy?”
Csak még egyszer üljünk fel a hattyúr
szagoljunk parfümös papírrózsákba
egyszerűen, szívből higgyünk a zsákbamacskában.
Még egyet tépjünk a vattacukorból,
megenni nem bírjuk, de megérte kivárni,
mert kell, mert pasztell, mert gyönyörű és óriási.
Aztán locsoljuk meg a paprikát,
ellenőrizzük, hogy édes-e már a borsó,
Hány ilyen nyarunk lesz még? Melyik az utolsó?
Emlékek, mint bárányfelnők úsznak el,
nem törődve veszéllyel, másszunk szilvafára.
Felnövünk. Hajnalonta köd költözik, a kút kávájára.
