Alapvetően nem vagyok az a típus, aki a múltban él, pláne nem az, aki gyakran töpreng, hogy mi lett volna, ha… De azért az ember harminc fölött már nem lehet teljesen immunis a visszaemlékezésre. A barátokkal gyakran felemlegetjük a közös őrültségek perceit, megdöbbenünk azon, hogy gyermekünk, vagy épp ismerősünk porontya mekkorát nőtt, egy-egy régi képen pedig rácsodálkozunk egykori önmagunkra.
Költőtollas társam, Keri vetette fel, hogy verseink témája ezúttal a nosztalgia legyen. Magam is meglepődtem, mennyire rezonált ez bennem, milyen fürgén épültek fel szinte maguktól a jambikus lejtésű sorok, milyen készségesen álltak rendbe a rímek. Ezúttal az emlékek valamiképp megolajozták a versírás procedúráját…
Sipos Janka: Múlt, jelen
Néha azon kapom magam, hogy felidézek dolgokat,
melyek mellett az életem elrohant, mint a gyorsvonat.
S ha a napok mocsarán átderengő sajgást vállalom,
múlt önmagam, mint torz tükrön keresztül még megláthatom.
Megláthatom magam veled, előtted vagy épp nélküled,
milyen vagyok: felszabadult, elveszett, vak vagy épp süket.
Romkocsmában a támla nélküli szék füstfürdőt vesz épp,
kékharisnya emésztetlen könyveit hagyja szerteszét.
A húgyszagú és hajnali pesti utcán a szívemet
egy lehányt padkán otthagyom. Úgy ül ott, mint egy ékezet.
Majd visszamegyek érte én, hacsak utánam nem hozod.
Egymást magad megváltani akarhatod, de nem fogod.
Mélyen tüdőm hörgőiben még kísért a könyvtári por.
A gyomorsavval együtt olykor feltör még egy régi bor
rossz kénes íze vagy szaga. Ja, igen, apropó, szagok:
bárhol éreztem anno, hogyha megcsap, újra ott vagyok.
A hang, a szín, az illat, íz időutazást invitál,
a jelen pillanat megadóan a múltba szublimál.
A szorongás, a nevetés, a stresszhelyzet, az unalom,
a merengés, a borongás, a részegség, a nyugalom,
a boldogság, a szenvedés, a menekülés vágya is
nosztalgia magasába vezető lépcsős piramis.
Így megy ez. Múltját átszínezni mindannyiunk hajlamos,
kire időről időre saját jelene rátapos.
