NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL
Mottó:
„Játszd újra el, hol gyermek lehettél,
Hol gyermekből felnőhettél,
Egy ócska hinta lett az álmod?
Kövesd a sztorit, s megtalálod!
Telepiként Szerdahely szívében,
Vagy szúrós rózsák tövében?
Ha esti fények gyúltak, véget ért a játék,
De reggel ismét leengedtek anyádék!”
Utólag hajlamosak vagyunk idealizálni a gyerekkorunkat, azt azonban őszintén kijelenthetjük, hogy a nyolcvanas években valóban jó volt gyereknek lenni. Talán az azóta arcunkra vésett ráncok a megmondhatói, mennyire! Dunaszerdahely a maga kisvárosi jellegéből adódóan élhető helynek számított – s talán még napjainkban is az?! Különbséget inkább csak a sterilebb környezetünkben vélek felfedezni. Hisz ki látott manapság gyereket, potyogásból származó vadalmát majszolni a szökőkút melletti padon? Ami a nyolcvanas években teljesen természetesnek számított, azt tegnapra megszólták. Allergia? Ugyan már, méteres gazban bújócskáztunk.
Hogy valójában mennyire elszaladt velünk az idő kereke, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a nyolcvanas éveket mostanában illik 1980-as éveknek írni. Mindaz, ami a múlt században, sőt a múlt ezredben történt, mára történelem. Ugyanakkor senki se gondolja, hogy azt a játékot, amit anno átéltünk nem lehet ismét befogadni. Szülőként vagy nagyszülőként újra és újra átélni! „Bandákba” vetődve, egymás sztorijait hallgatva, miközben gyermekeink és unokáink a homokozóban éppen saját történelmüket „írják”.
Dunaszerdahelyen az idők során több játszótér eltűnt, mert átalakították vagy teljesen le- esetleg beépítették. Reményeim szerint ugyanennyi újat építettek helyettük!?
Fontosnak tartom azonban megjegyezni, hogy csak olyan történetekről tudok tanúbizonyságot tenni, amiket személyesen éltem át. Helyekről, melyek a bőrömbe égtek – néha a szó legszorosabb értelmében –, vagy kamaszként, gyakorló, majd tapasztalt szülőként megragadtak bennem. Akárcsak egy alkalommal, míg a legtöbb játszóteret élethelyzetem és életterem függvényében rendszeresen látogatva. Ikergyermekeink talán még sosem voltak játszóházban, azonban szinte az összes dunaszerdahelyi játszóteret „letesztelték”. Hogy melyik vizsgázott közülük jelesre? – meglehet, ez is kiderül majd a sorozatból.
Vajon hol játszik manapság az a sok gyerek, ha a mi időnkben kb. ugyanennyien lehettünk, kik a mászókán lógtunk és a halálcsillagot ostromoltuk?
Minden változik, mi sem vagyunk már „mai gyerekek”. Viszont minden felhőtlen pillanat szebbé teszi életünket, amiben ott a játék, a mosoly, a gyermeki kacagás. Ragaszkodjunk hozzá, hogy életünk része maradjon. Vigyázzunk a helyekre! Legyen az egy új csúszda, vagy a már megkopott hinta. S ha pörög velünk a világ – mert éppen egy körhintán ülünk –, ne feledjük a kicsik szabályzatát:
– Anya, apa, ugyanannyit kell visszafelé is pörögnünk, hogy elmúljon a szédülés!
Ez a sorozat a város lakótelepi-, köztéri- és egyes oktatási intézmények nyilvános játszótereiről szól majd.
Ha velem tartotok, hétről hétre bebarangoljuk az egykori és jelenleg meglévő legjobb helyeket. Elnézünk a Rózsaligetbe, ahol egy történelmi helyszín mellett éppen újraéled a múlt. Kő-papír-ollózunk a híres Duna utcai Grundomon, hintázunk az állomási parkban, megismerkedünk a Fenyves lakótelep aranyos méhecskéivel és lecsúszunk a Halpiac tér színes, „karikás” csúszdáján. Ezúttal nincs időrendi sorrend, és ne feledd: amennyiben neked is akad egy kedves történeted, bátran szólj hozzá!Felkészültetek? Játszd újra el, hol gyermek lehettél!
