A holokauszttagadásról
Január 27-e a holokauszt nemzetközi emléknapja, amikor az emberi történelem egyik legborzasztóbb, legtöbb áldozatot követelő népirtásának áldozataira emlékezünk. A 2. világháború évei alatt körülbelül hatmillió zsidó vesztette életét, jóllehet a koncentrációs, illetve haláltáborok foglyai között nagy számban voltak roma származásúak, homoszexuálisok, vagy épp fogyatékkal élők is. Rengeteg fénykép, szemtanúk és túlélők vallomásai, filmfelvételek, illetve tárgyi bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, melyek tanúsítják, miféle szörnyűségre képes ember ember ellen. Mégis vannak, akik tagadják, hogy mindez megtörtént, vagy legalábbis bagatellizálják a jelentőségét.
Mi számít holokauszttagadásnak?
A rövid válasz az, hogy minden olyan kísérlet, amely tagadja az európai zsidóság nácik általi, szándékos és kimódolt népirtásának tényét.
Vannak, akik szerint egyáltalán nem volt szó tervezett, az úgynevezett zsidókérdést megoldani kívánó végső megoldásról, illetve az abban merült volna ki, hogy a zsidókat deportálják a Harmadik Birodalom területéről. A nácik igazából nem csináltak semmi olyat, ami egy háború keretein belül ne lett volna elfogadható – persze minden háború szörnyűséges, de természetéből kifolyólag emberi áldozatokkal jár. Háborús bűntényről, pláne népirtásról szerintük szó sincs.
Gyűjtőtáborok léteztek ugyan, de bennük a hadifoglyokat legfeljebb munkára fogták, és egyébként a háborús normáknak megfelelően bántak velük. Ha sokan el is hunytak közülük, az inkább annak eredménye volt, hogy betegségek ütötték fel a fejüket a táborokban, illetve, miután a németekkel harcoló szövetségesek elvágták az élelmiszerellátmányok útját, éhínség tizedelte a rabokat. Ez az úgymond keményvonalas tagadók álláspontja, akik szerint a holokauszt tulajdonképpen puszta fabrikáció.
Vannak, akik azért idáig nem merészkednek. Ők nem vonják kétségbe, hogy a holokauszt megtörtént volna, inkább csak a mértékét becsülik jóval kisebbre, mint amilyen valójában volt. Úgy vélik, az, hogy hatmillió zsidó életét vesztette volna, egy erős túlbecslés, és bár történhettek kegyetlenkedések, valójában a feltételezett hatmillió áldozatnak csupán a töredéke halhatott meg ezek következtében.
Gyakran azt hangsúlyozzák, hogy valójában fizikai képtelenség lett volna ennyi embert meggyilkolni, illetve a testüket, mint rájuk valló bizonyítékot a krematóriumokban megsemmisíteni. S ha lőttek is le foglyokat Auschwitzban, egészen biztosan nem gázosítottak el senkit. A gázkamrák ugyanis, a bennük használt Zyklon B nevű gázzal csupán fertőtlenítésre szolgáltak. Mindent összevetve tehát a nácik korántsem vihettek végbe olyan kaliberű pusztítást, mint amilyennel gyanúsították őket.
Mi lehet a holokauszt tagadók motivációja?
Bizonyos személyek esetében ez eléggé világos. Ilyen például Thies Christophersen, aki 1973-ban adott ki egy brosúrát Auschwitz Lüge, azaz Auschwitz hazugság címen. Ebben a kiadványban kategorikusan kijelentette, hogy ő, bár járt a helyszínen, soha nem látott semmiféle kegyetlenkedést vagy gázkamrákat: a hírhedt Auschwitz egyszerű gyártelep volt, ahol az internáltakkal az előírások szerint bántak. Nincs mit csodálkozni az álláspontján, ugyanis jómaga is magas rangú náci tiszt volt annak idején, aki, ha szabadlábon akart maradni, nyilván nem ismerhette be a bűnrészességét.
Más esetekben persze sokkal bonyolultabb meghatározni a valódi motivációt. Gyakran hangoztatják, hogy a történelmi igazság nevében vonják kétségbe a hivatalos narratívát. Az igazságot ugyanis épp, hogy a zsidók ferdítették el: az ő összeesküvésük nyomán gondolja azt a világ, hogy itt valami jóvátehetetlen igazságtalanság történt velük szemben. Mindezt azért, hogy a maguk oldalára állítsák a közvéleményt, az emberekben, illetve a döntéshelyzetben lévő politikusokban lelkiismeretfurdalást keltsenek, ezáltal elérjék a politikai céljaikat. Például annak idején azt, hogy egy saját államot alapíthassanak a palesztinok földjén.
Vagy, hogy manapság se tegyen nekik senki keresztbe akkor, amikor az érdekeiket próbálják érvényesíteni bárki mással szemben. Mindenesetre a szakértők szerint a holokauszttagadás gyakorlatilag az antiszemitizmus egy modern formája. Ennek fényében nem csoda, hogy gyakran a szélsőjobboldali szervezetek teszik magukévá ezt a retorikát – a népszerűségüknek nyilván nem tesz jót, ha valaki visszaemlékszik a történelmi tényekre. Ráadásul az ilyen jellegű kiadványokkal nyilván pénzt is lehet keresni, így anyagi motivációja is lehet a holokauszttagadásnak.
Miért probléma a holokauszttagadás és mit tehetünk ellene?
Annak a tagadása, ami megtörtént, egyrészt egyfajta arculcsapása az áldozatoknak, az ő életben maradt hozzátartozóiknak, valamint a túlélőknek is. Azt sugallja, hogy nem mondanak igazat, vagy ők ferdítették el a tényeket, de minimálisan bagatellizálja mindannak a jelentőségét, amin keresztülmentek.
És itt most nem csak a zsidókról van szó, hanem mindazokról, akiket a náci rezsim feleslegesnek, vagy egyenesen kártékonynak ítélt, és megpróbált „kigyomlálni” az általuk egészségesnek ítélt társadalomból. Másrészt nem nehéz azt sem meglátni, hogy amennyiben szemet hunyunk a borzalmak felett, azok sokkal könnyebben történhetnek meg újra és újra. Ha az elkövetőket minden egyes alkalommal mentegetni fogjuk, és a felelősség minduntalan elhárul, az szabad kezet ad a jövőben is azoknak a vezetőknek, akik valami hasonlón törik a fejüket. Ha egy népcsoport ellen megengedjük az erőszakot, akkor az megengedhető lesz bármely másikkal szemben is, a körülményektől függően.
Így nem véletlen, hogy nagyon érzékeny ez a téma. Több országban bűncselekménynek minősül a holokauszttagadás, köztük nálunk, Szlovákiában, illetve a szomszédos Magyarországon. Más országokban viszont a szólásszabadság joga védi azt is, aki hasonló nézeteket hangoztat. Természetesen mindkét hozzáállásnak megvannak a maga hátulütői. Amennyiben a holokauszttagadást büntetendővé tesszük, megakadályozhatjuk, hogy egy szélesebb réteget érjenek el ezek a gondolatok. Másrészt viszont egyúttal fegyvert is adunk ellenfelünk kezébe: az cenzúrát kiálthat, és egyfajta mártír szerepébe helyezkedhet, akit megpróbálnak elhallgattatni, pontosan azért, mert igazat mond.
Michael Shermer Why People Believe Weird Things (Miért hisznek furcsa dolgokban az emberek?) című könyvében mindemiatt amellett érvel, hogy talán szerencsésebb lenne teret engedni az efféle gondolatoknak, ha már egyszer teljesen elhallgattatni nem tudjuk őket, miközben igyekszünk aktívan párbeszédet folytatni, és cáfolni az érveiket, rámutatva, hogy pontosan hogy is mehetett félre a gondolkodás, és mit tanulhatunk ebből a párbeszédből a jövőre nézve. Nehéz kérdés, pláne a közösségi oldalak torz megjelenítésmódjának ismeretében…
Jóformán érthetetlen számomra, hogy a rendelkezésünkre álló töméntelen bizonyíték ellenére hogy tud valaki nem hinni valamiben, ami sajnos minden kétséget kizáróan megtörtént. De talán valóban pont ezért fontos, hogy elgondolkodjunk efelett. Még fontosabb viszont, hogy megemlékezzünk, és gondolatban lerójuk a tiszteletünket a holokauszt áldozatai, túlélői, valamint hozzátartozóik előtt.
