Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Nagy Gábor

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Ismét egy egykori DAC-játékos volt a vendégünk, aki miután maga mögött hagyta a Sport utcát, a mai napig szurkolóként tér vissza oda. Rovatunkban bemutatkozik a nemesócsai Nagy Gábor, az 1980-as Divízióbajnok csapatunk tagja. Az akkori harmadik vonalnak számító, Vladimír Hrivnák vezetőedző alatt elért siker a Szlovák Nemzeti Ligába jutást eredményezte szeretett csapatunknak.

[Gábor tartalmas labdarúgó pályafutását is bemutató riportja magázódva indult, majd tegezésre váltottunk, amit ezúttal is tisztelettel köszönök – szerk. megj.]

Üdvözlöm, Gábor. Köszönöm, hogy elfogadta a felérésünket. DAC-játékosból lett DAC-szurkoló. Kezdjük ott, hol ismerkedett meg a focilabdával?

Ekelről származom, valamikor a régi világban elég jó csapat volt a faluban. Meccsnapkor a szomszédhoz szegődtem, akit jó focistának tartottak. Mint afféle kisgyerek, annak örültem, hogy cipelhetem a focicsukáit. Édesapám egy időben focikapusként, majd mint sportvezető és elnök tevékenykedett az ekeli egyesületnél. Valljuk be, a 60-as, 70-es években nem volt olyan szinten a sportkultúra, mint napjainkban. Létezett a futball és ennyi. Aztán az 1965-ös árvíz után megszűnt a foci is a faluban, mindenki mással volt elfoglalva. Ekkortájt jött Ekelre egy korábban tőlünk elszármazott testneveléstanár. Ő volt az, aki elkezdte szervezni az iskolacsapatot, majd felélesztette az ekeli egyesület ifjúsági és felnőtt csapatát. Ennek a folyamatnak már aktív részese lettem. Mint a legkisebb és legfiatalabb diák, hatodikosként az ifjúsági csapatban, tizenhat éves koromban pedig már a felnőttek között fociztam korkedvezménnyel. Komáromi edzőnk lett, egy alkalommal a Komárom B csapatával mérkőztünk. Győztünk 4:1-re, mind a négy gólunkat én szereztem. Akkor már a komáromi gimnáziumba jártam, ahová eljöttek utánam a komáromi klubtól, hogy igazoljak át hozzájuk. Nem adtam be a derekam…

Mi tartotta vissza? Komárom abban az időben még a DAC-nál is nagyobb név volt.

Mint afféle falusi gyerek, meghallgattam az otthoniak véleményét: Ne menj, elnyomnak! Mit keresnél te Komáromban? Teltek az évek, leérettségiztem, később pedig én voltam az, aki önként elmentem egy komáromi edzésre. Ebből az lett, hogy a téli felkészülést már náluk abszolváltam. Kaptam munkát a városban, átigazoltam Ekelből Komáromba. Akkor ott nagyon komoly gárda volt, de sikerült beilleszkednem. Aztán jött a katonai behívó, meglepetésemre Táborba, a sportalakulathoz. Az utolsó bajnokin lesérültem, így a katonai válogatásra tulajdonképpen egy hónap kihagyás után utaztam el. De hálistennek a kondimmal sosem volt baj.

A besztercebányai Duklához kerültem, többek közt a nagyszombati Jožko Diannal és a később az Interből ismert Rudo Duckýval. A besztercebányai B csapat kapusa Milan Mana, az A csapaté Janči Veselý volt. Később mindketten megfordultak a DAC-ban. A katonai kiképzés helyett rögtön edzőtáborba kerültem. Javarészt a B csapatban játszottam, viszont a nagycsapattal edzettem. Ha valaki lesérült, tartalékként számolt velem az országos 2. ligában a Dukla vezetőedzője, Oldřich Bříza.

Jóformán még be sem rukkoltam, amikor 1976. augusztus 29-én megrendezték a SzNF nemzetközi labdarúgó tornát. Az egyik legnagyobb sporteseménynek számított akkoriban az országban: CSKA Moszkva, Legia Varsó, Csehszlovák Olimpiai Válogatott… Megnyertük a tornát, jutalmul eltávot kaptam. Hazamentem és azt mondtam az apámnak: bújtass el, elszöktem. Azt hittem, infarktust kap az öreg. Aztán hozzászokott, hogy majd’ minden hónapban otthon vagyok. Jól ment a foci, végigjátszottam a szezont, a Dukla B csapatával megnyertük a kerületi bajnokságot.

Akkoriban az volt a szokás, hogy a legjobbakkal aláíratták az öt év katonaságot, aki nem írta alá, nem nagyon tartogatták, ahhoz kivételes tehetségnek kellett lenni az illetőnek. Viszont én nem akartam öt évig katona lenni. Többször agitáltak, de nem írtam alá, magyar gyerekként nem vágytam el hosszú időre otthonról.

Előbb nem igazol el Komáromba, aztán nemet mond a Duklának?! Értem én, hogy magyar gyerekként miért nem, de a labdarúgó karrierjének talán ez nem használt.

Visszamenőleg persze tudom, hogy az egyik legnagyobb hibámat követtem el. Mivel Besztercebányán nem maradhattam, de a kötelező szolgálatot ki kellett tölteni, elkerültem a poprádi kaszárnyába, és onnantól kezdve a Svit csapatában fociztam. Nem is akárhogy! Rózsahegyről, Liptószentmiklósról és a kassai VSS-től is megmegkörnyékeztek. Poprádon játszott akkoriban nyugodjék Szikora Gyuri. Miután leszereltem, felhívott, menjek el hozzájuk focizni. Ígértek lakást, munkát, nyilván pénzt is. Nem titok, hogy Dunaszerdahelyen nem kerestem aztán annyit, de ez nem foglalkoztatott. Akkor már aláírtam a DAC-hoz, viszont a Komárom nem akart engedni.

Hogyan jött képbe a dunaszerdahelyi egyesület?

1978 júliusában leszereltem, és eljöttem az ekeliekkel Alistálra egy tornára. Weisz Misi bácsi látott játszani, majd személyesen jött el utánam Ekelre a szülői házunkhoz, hogy megegyezzünk az átlépésemről. Aláírtuk a papírokat, megegyeztünk, kaptam munkát az Agrostavnál és lakást az Észak 2. lakótelepen. A komáromi klub továbbra is hajthatatlan maradt, de csak addig, amíg a Misi bácsi nem hatott oda, ahová kellett. Ott aztán nem volt apelláta, a komáromi elnök elé letették a papírt, amit felsőbb utasításra muszáj volt neki aláírni. Misi bácsinak megvoltak a kapcsolatai.

Papíron is DAC-játékos lettem, így a bajnokikon is pályára léphettem. Az első meccset Párkányban játszottuk, szokás szerint jobbszélsőként léptem pályára.

Jött felém a labda a felezővonal előtt, látom ám, hogy a parkányi kapus kinn áll a kapujából. Egyet hagytam pattani, majd rádőltem a labdára, és a felezővonaltól bevágtam a léc alá. Ez volt az első meccsem a DAC-ban, egyben az első gólom is. Igaz, kikaptunk 4:1-re, de azt az egy gólt én szereztem.

Erre mondják, hogy erős kezdés. 1978-1981 között volt a DAC játékosa, miközben az 1979/80-as idényben a dunaszerdahelyi labdarúgás addigi legnagyobb sikerét érte el.

Ment a foci, fél szezonban 5-6 gól összejött. Gyors voltam, a védőket egy az egyben kicseleztem. Ehhez persze kellett egy olyan profi szemlélet, hogy az edzések mellett odahaza minden nap lefussak nyolc kilométert. Jobbszélsőként a meccseken az volt a feladatom, hogy a centert kiszolgáljam. Nyugodjék Tóth Lacit „tömtem” a gólpasszokkal, a fejére raktam a labdát, amit csak be kellett neki bólintani.

Mond az a név valamit, hogy Bajcsi Laci? – valójában őt szorítottam ki a DAC kezdőcsapatából, de máig barátok maradtunk. A Spoje gardájával játszottunk otthon, be volt dagadva a bokám, nem tudtam volna pályára lépni. Mondom az edzőnek: Pán tréner, nem fog menni, fáj, pihentetnem kell a lábam, játsszon a Laci. Igen ám, de mire arra került volna a sor, a Laci eltörte a lábát a PHS cégmeccsén. Bekötve, lefagyasztott bokával, de kénytelen voltam játszani. Rúgtam két gólt, és adtam egy gólpasszt.

Egy évre rá, hogy a DAC-ba igazoltam, eljött Komáromból a Majoros Gyuri. Egy évfolyam vagyunk. A Hrivnák-érában nagyon jól ment, 1980-ban feljutottunk a Divízióból a Szlovák Nemzeti Ligába. Majthényi Lóri volt a kapus, Leskiv Pali, Sill Misi, Tősér Pityu, Krištof, Laincz… ők voltak még a kerettagok. Audi Gyuri már akkor jött, miután megtörtént a konfliktusom a Szikorával.

 

Konfliktus? Milyen jellegű konfliktusról van szó, elárulna erről valamit?

Gyuri Hrivnák edző mellé jött játékos-, másodedzőnek. Egy alkalommal, a nyári felkészülés alatt edzőmeccset játszottunk Máriatölgyesen. Pont aznap, amikor a sógornőm esküvője volt. Mondom a Hrivnáknak: Pán tréner, figyeljen ide, faluhelyen nem úgy van az. Ez családi ügy, nekem ott kell lennem az esküvőn! Ez csak egy edzőmeccs, nem oszt, nem szoroz, ha bajnoki lenne, nem kérnék ilyet. Azt válaszolta, hogy beszéljem meg Gyurival.

Elmentem Gyuri után, de legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy ez nem galambház. Mondom neki: Gyuri, ne marháskodj, hányszor léptem pályára sérülten, mert muszáj volt, egy szót sem szóltam. Nekem ott kell lennem az esküvőn, ez csak egy edzőmeccs. De a Szikora hajthatatlan maradt. Tudtam, hogy ebből így konfliktus lesz, amit viszont nem én kerestem. Én esküvőre voltam hivatalos. Hétfőn edzés előtt bejött Gyuri az öltözőbe, és rögtön nekem állított: 300 korona büntetést fizetsz! Rendben Gyuri, nem fogok veszekedni – válaszoltam. Attól a naptól kezdve úgy éreztem, kegyvesztett lettem a csapatban, mert Gyuri megsértődött, hogy kioktattam őt. Audi Gyuri játszott a posztomon.

Eltelt fél év, s mivel csak epizódszerepeket kaptam a nagycsapatnál, de volt lehetőségem a B-ben játszani, ott fociztam. Idény végén bezengtem, hogy abbahagyom a focit, nekiállok építkezni. A közeg zúgolódni kezdett, főleg a szurkolók, akik szerettek. A DAC pedig valószínűleg a belém fektetett anyagiakat sajnálta. Aztán egy alkalommal eljöttek utánam a munkahelyemre a nagymegyeri Dinamótól.

Ez még nem az az éra volt, amikor a DAC játékosai csak „papíron” voltak vezetve a téeszeknél, vállalatoknál. Én rendesen lapátoltam is a foci mellett. A megyeriek azzal álltak elő, hogy szívesen látnának náluk. Meg is egyeztünk a feltételekben. Bors Józsival cserélt ki a két klub, ő jött ide, én mentem oda.

Elkezdődött a nagymegyeri korszakom, rögtön az első idényben bajnokok lettünk, majd évekig ott fociztam, sőt később a Dinamo edzője lettem. Közben megfordultam Balonyon és Ekecsen is.

Érdekes történet. Az ember azt gondolná, hogy tüske maradt Önben, ennek ellenére mégis a DAC szurkolója maradt. Szívügye a DAC?

Először is, szerintem tegeződjünk, DAC-szurkolók közt ez így szokás. Sosem voltam haragtartó! A körülmények ellenére nekem a DAC a szívem csücske volt és az is maradt. Nyilván míg aktívan fociztam, nem minden DAC-meccset tudtam követni, a nyolcvanas évek aranykorszaka javarészt kimaradt az életemből. Ezt sajnáltam is. Megtehetném, hogy az egykori DAC-játékosoknak kijelölt szektorba járok, de saját bérletem van. Úgy érzem, ezzel is támogathatom a sárga-kék klubot. Ezt ki is jelentettem Laci barátomnak, akivel együtt járunk meccsekre.

Amit viszont sajnálok, hogy azt az 1980-as Divízióbajnok csapatot sosem emelte ki a klub, még most a Világi-éra alatt sem. Pedig abban az időben még az számított a dunaszerdahelyi labdarúgás legnagyobb sikerének. Lényegében mi voltunk a DAC gyökere, azok, akik megalapozták a DAC későbbi ligás tagságát. 2020-ban – igaz, hogy covid volt – ennek az eseménynek kerek évfordulója volt. Ez még tényleg szerdahelyi csapat volt!

 

Kb. 6-7 éve minden hazai mérkőzésen jelen vagyok. A mostani focival kapcsolatban tisztában kell lenni, hogy az élet minden szférájában megváltoztak a társadalmi viszonyok. Ez minden volt szocialista országon végigfutott. Régebben azt gondolták, hogy a labdarúgó élete csak szórakozás. Pedig lásd, mit dolgoznak egyes focisták azért, hogy odaérjenek a csúcsra. Hetente 1-2 meccs, napi edzések, regeneráció, aztán vagy bírja a szervezet, vagy nem. Jön az izomszakadás.

Világi úr nem tudora a futballnak, ő egy üzletember, aki valamikor kézilabdázott. Ezzel nincs semmi gond. Manapság csak az tudja csinálni a focit, aki be tud fektetni, s nyilván profitot is termelne vele. Nem kizárólag a szerdahelyi szurkolók kedvéért csinálja, amit csinál. Tisztában kell lennünk vele, hogy mint minden vállalkozás, a foci is csődbe tud menni. Persze ne legyen így! Viszont, ha én nem értek hozzá és nekiállok egy céget vezetni – szándékosan nem a focit hozom fel példának –, mert van pénzem hozzá, tudok belé invesztálni, akkor olyan szakemberekkel veszem körbe magam, akik 100%-ig otthon vannak a szférában. Egy építészeti vállalatot építészmérnök vezessen, egy profi fociklubot egy olyan egykori labdarúgó irányítson, aki valamikor magasabb szinten focizott, és az évek során megfelelő képesítést szerzett! S ha ezt a szurkolók számonkérik, akkor ők a negatívak? Milyen klub az, ahol az Andzouana beszólhat a szurkolóknak, hogy ha nem tetszik, akkor focizzanak ők? Én abban a pillanatban szerződést bontottam volna vele!

Nem a szurkoló van a játékosért, hanem a játékos a szurkolóért! Másrészről, hosszútávon nem lehet úgy csapatot építeni, hogy a klub nem képes a biológiai anyagot – az embert – stabilizálni. Ne az legyen az első, hogy aki kettőt tud rúgni a labdába, azt eladom.

Ez nem legó játék, hogy egy kockát kiveszek, és majd beteszek helyette egy másikat! A csapat egy egység, hiába lesz tizenegy egyéniséged, ha nem tudsz belőle csapatot kreálni.

Azelőtt ez jobban ment Szerdahelyen, mostanában kevésbé. Amikor 5:2-re vertük a Slovant például, na az a csapat még össze volt rakva. És ezt látták a szurkolók is, hiszen rendre telt ház előtt játszott a DAC. Volt hangulat! Amikor még az Ervinék verték a dobot. Aztán idehozták a Guľát edzőnek, akivel hiába játszottunk a bajnoki címért, ha közben hosszútávon megkárosította a klubot. Kihagyni a kezdőből a Kalmárt, a Davist, a Blackmannt? Lehetne itt csapatot csinálni, ha egy dologra összpontosítana a tulajdonos. Megvette a Győrt, de minek, ha se itt, se ott nem megy 100%-osan.

Látod a szerdahelyi lelátót, mintha tükörbe néznénk, egyre üresebb. Hallom a szurkolótársak véleményét, és ismerem a sajátomat: Azért menjek focira, hogy aztán otthon köpködjek, meg a kerítést rugdaljam mérgemben? Tudom, hogy nem egyszerű egy klubot vezetni, de ezzel a stílussal nem is lehet. Az otthon maradt nézők pénze előbb-utóbb hiányozni fog. Ahhoz, hogy visszacsalogassák őket, viszont jó focit kéne csinálni. Nem rögtön eladni a legjobbakat, hanem évekig játszatni, csapatot építeni. Akik majd kivezetik a klubot az európai csoportkörökbe. Mindez hozná magával a szponzorokat is. Jó foci, sok néző, még több pénz!

Hatásos végszó! Köszönöm szépen a beszélgetést, Gábor. Hajrá, DAC!

(Roberto)

 

EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…