FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Aki olvasta Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk c. regényét, valószínűleg saját gyerekkori élettéret szintén Grundként azonosította. Ott, ahol kergetőztünk, bújócskáztunk, vagyis ahogy akkor mondtuk: „opasztáztunk”. A számoló hátára böktünk, s miután megfordult, ki kellett találnia, melyik újunkkal böktünk rá: tíz-húsz-harminc… Aki bújt, aki nem, megyek! A fiúk inkább fociztak, a lányok „gumiztak”, csupán a kidobós játék volt nemtől független.
Király, Király, adj katonát! – üdvözlöm kedves olvasóimat az egykori Grundomon. Magamat vagy rongyos bakát? 1976-ban születtem. Az akkor mindössze kétéves panelházunk környékét épp csak rendezték, tehát az egykori Grund nagyjából egyidős velem. Na igen, az én szülői „házam” tulajdonképpen egy nyolcemeletes blokk, a Fő utca 47-es számú. Nyolcadik emelet, fölöttünk csak a Jóisten, mögöttünk a Grund. Ez a Duna- és a Vajanský utcák köze, ahol egy napjainkban is létező játszótér áll. A „történelmi” Grund viszont ennél sokkal nagyobb volt, a mai játszótér gyakorlatilag csak az egykori „focipályánk” területét öleli fel.
Mert ahogy a levélcímünk változott, úgy alakult a Grund nagysága, kinézete: Óváros lakótelep, Lenin utca, Fő utca.
Ha leltárba kéne venni az egykori és a mai viszonyokat, a játszótér egyes elemeit, valószínűleg napjaink Duna utcai játszótere mellbedobással győzne. Nekünk viszont nem kellett sok a boldoghoz, csak mi magunk, meg esetleg egy labda. A Grund közepén egy jókora aszfaltozott placc várt minket, minden oldalán hosszúkás, gerendákból ácsolt padokkal, a padok mögött betonfalakkal. A placcon túl volt egy jókora füves terület, hintákkal, libikókával, körhintával. Itt fociztunk reggeltől estig, kivéve, ha jött a „szürke egér”, mert olyankor iszkiri!
A zöldterületek „őrzője”, városi nemzeti bizottságunk hűséges alattvalója, a labdák és bicikliszelepek réme. Egy köpcös bácsika 24-es kerekű biciklin.
A körhinta volt egyébként az első, ami eltűnt. Sokáig emlegettük, de nem a hiányát siratva, hanem mert focizás közben a „nyakunkat törtük” a földbe betonozott tengelycsonkján. Alapból jellemző volt ránk a sok sérülés, de ebcsont beforr. A placcon innen egy klasszikus, betonkoszorúval körbevett, négyzet alakú homokozónk volt, mellette a kispálya, vagyis a kisebb gyerekek zöldterülete. Focizásra, de agyaggolyózásra is alkalmas.
Ámbár, ahogy mi neveztük, pitykőgolyózásra. A fiúk közt volt inkább sikeres, a kb. 1 cm átmérőjű, színes agyaggolyókat kis vászonzacskóban árulták.
Valamint egy napjainkig meglévő rózsaágyás, ahol egy alkalommal bújócskázás közben üvegtörmelékbe térdeltem. Nyomát a sírba viszem magammal. Amikor elkezdték bontani a Vajanský utca házait, s az utca nyomvonala vagy száz méterrel keletebbre került, a Grund területe egy időre jócskán megnagyobbodott. Hegyekben állt a zúzott kő, majd árkokat ástak a közművesítéshez, illetve az évtized közepén a földgázvezetékeknek.
Szinte csatatérré vált a térség, de mi ezt cseppet sem bántuk, hiszen háborúsdit játszani csak „lövészárkokban” érdemes.
A járdákon átívelő, hídnak szánt fapadló kiváló rejtekhelynek bizonyult. Hogy onnét a lányok szoknyája alá lehetett kukucskálni? – haverom mondta, hogy igen. A többszáz méter hosszú lövészárok a focipályánkat épp csak elkerülte, de elkerülte. Az akkori sportesemények meghatározták nemcsak a napjainkat, de tulajdonképpen az egész életünket. Az enyémet biztosan:
A DAC felkerült a ligába, a Videoton az UEFA-kupa döntőjébe jutott, a magyar labdarúgó-válogatott a mexikói vb-re. Odalent minden sikert újrajátszottunk, a kudarcokat megszépítettük.
Kő-papír-olló… Kő-papír-olló… A két „kapitány”, általában a két rangidős cimbora, csapatot választott. Hogy mekkora volt a létszám? 5-6 fő egy csapatban, vagyis 10-12 óvárosi srác! És még kb. ugyanennyi gyerek, lányok, akiknek jobb dolguk is akadt, mint bőrlabdát kergetni a poros, kiégett fűcsomókon. Kapusnak lenni mindig is megbecsült posztnak számított. Mint a párduc repül a levegőben, elkapja vagy kiüti a labdát.
Oké, de láttátok-e már kissé duci párducot?
Kapusnak lenni azért is jó, mert így kevesebbet kell futnia annak, akinél a futás tudománya amúgy hamar kimerülne. Na, ezért lettem én az Óváros lakótelep, vagy ahogy akkor mondtuk, a Centrum állandó kapusa. Sárga mezben „Disztl Péter”, zöld mezben „Stano Vahala”. Mikor melyiket mosta ki éppen édesanyám. Folytonos csatakiáltásoktól lett hangos a lakótelep, küzdelmektől az utolsó gólig, de legfeljebb sötétedésig.
Az Internacionálé első sorai vegyültek a DAC-stadion akkori rigmusaival. A Szerelem első vérig főcímdala közben „gólt rúgtak a szerdahelyi fasza legények”…
Az sem zavart minket, hogy a pálya közepén egy jókora fenyőfát kerülgettünk. Kapufának megtette egy szikladarab, valamelyikünk levetett ruhadarabja, vagy a vízzel teli literes ecetesflakon. Télen pedig jégkorong váltotta a focit, amiben inkább a lakótelep szlovák ajkú legényei jeleskedtek. Sosem volt gond köztünk, nyelvi problémáink sem adódtak. Ők megtanultak magyarul, cserében a kiszámolóverset szlovákul recitáltuk. A félkészárú bolt mögül kölcsönvett lyukacsos alumíniumládák szolgáltak kapukként.
Meghonosítottuk városunkban a gombfocit. A lakásokban, a pincékben vagy lent a játszótéren. Ilyenkor sok kíváncsi szempár vetült a kicsíkozott, vékony bútorlapra, amelyen nagyanyám öreg kabátgombjain kívül megjelentek a magyarból beszerzett „originál” csapatok is.
A nagy kőhegy időközben eltűnt, elnyelte a Bősi úti felüljáró nagyétkű „gyomra”. Előbb egy nagy parkolót hoztak létre a helyén, ami igazából csak a május elsejéken telt meg. Aztán jóval később, a rendszerváltás után a Grund még használható területére bevásárlóközpontot építettek, amit pár év múlva ki is bővítettek. Közben egy bekötőúttal kettévágták a legendás földdarabot, ezzel a betonplacc teljesen eltűnt, a focipályából pedig játszótér lett.
Hírmondónak a „kerülgetett” fenyőfa áll csupán, hatalmas lett, terebélyes. Molnár Ferenc regényhőseinek meg kellett harcolniuk a Grundjukért, mi „ingyen” kaptuk, azt csak a felnőtté válás szakította el tőlünk.
Mert a saját gyerekkorunk már sosem tér vissza, megragadt abban a téridőben, amiben a megszülettünk. És megőrzendő belőle egy teljesen új körbekerített játszótér, ami segít emlékezni és átadni egykori történeteinket az utókornak. Van modern hintája, mászókája, csúszdája, homokozója. Épp csak gyerekeket nem látok itt soha játszani, bizonyára én járok arra rosszkor, rossz időben…
MÉG TÖBB FOTÓ A DUNAI UTCAI GRUNDRÓL:
