FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunk mai vendége A. Szabó László pedagógus, a dunaszerdahelyi Magyar Tannyelvű Magángimnázium alapító igazgatója, aki egyben évtizedek óta a sárga-kék klub hűséges szurkolója is. A. Szabó László a diploma megszerzése után hét éven keresztül oktatott a nyitrai Konstantin Egyetem szlovák tanszékén, majd egy évet dolgozott a pozsonyi Komenský Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén. Az MKP kormányra kerülése után hat éven át az oktatási minisztérium nemzetiségi főosztályát vezette, időközben pedig egy évig a dunaszerdahelyi városháza oktatási részlegét is irányította. 2006-ban rövid ideig a Selye Egyetem rektori hivatalát vezette. Évekig volt a szakmai tömörülésként működő Katedra Társaság elnöke. 2011-től tizenkét éven keresztül Dunaszerdahely város alpolgármestere, jelenleg önkormányzati képviselő, a Városi Tanács tagja…
Mindezen megtisztelő címek ellenére, s mert évek óta baráti viszonyt ápolunk, az interjút tegező módban folytattuk le – szerk. megj.
Szervusz Laci, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Kezdjük ott, amikor legelőször átlépted a dunaszerdahelyi stadion kapuját. Hányadik ligát játszott akkor a DAC, és milyenek voltak az első benyomásaid?
Mindenekelőtt én köszönöm a megtisztelő felkérést. Már csak azért is, mert 10 éves korom óta gyakorlatilag rendszeres látogatója voltam/vagyok a DAC meccseinek, ez pedig akárhogy számolok is, idén már 48 éve lesz… Ezért aztán ezer örömmel vettem az érdeklődésedet.
Hadd kezdjem azonban egy kis kitérővel… A sport szeretetét elsősorban édesapámnak köszönhettem, ő volt az, akinek köszönhetően még a Képes Sport legrégibb évfolyamai is megtalálhatóak voltak a házunkban, majd természetesen mi is előfizettük, hogy minél több információhoz jussunk. Ennek hatására született meg bennem az elhatározás, hogy jómagam is sportújságíró leszek. Az első igazi nagy fociélményem 1977 szeptemberéhez köthető, amikor a mai Puskás Aréna elődjenként működő Népstadionban a Népsport tanúsága szerint 70 ezer néző (!) között ülve tekinthettem meg az akkor még hagyományos kettős rangadót, ahol először az Újpesti Dózsa Fazekassal, Törőcsikkel és számtalan nagy névvel pályára lépve Nagy László góljával 1-0-ra legyőzte az aktuális bajnok Vasast, majd a Nyilasival, Ebedlivel, Esterházyval felálló Fradi 2-1-re verte a Honvédot. Pár óra leforgása alatt gyakorlatilag az összes válogatott játékos tudását megcsodálhattam.
Innentől datálódik a DAC-hoz való kötődésem is, mert az akkori harmadik ligának megfelelő divízió nyugati csoportjában szereplő csapat meccsein rendszeresen kint voltunk, majd később a Szlovák Nemzeti Ligában az édesapám munkahelye által szervezett buszos kirándulásoknak köszönhetően az idegenbeli mérkőzésekre is gyakran elutaztunk. Mosolyt csalhat az arcunkra, hogy már akkor is volt „on tour”. És bizony néha nem volt kockázatmentes a túra, mert pl. egyszer Léván történt meg, hogy a bejáratnál megkérdezték, a meccs előtt vagy után szeretnénk-e részesülni a „vendégszeretetükben”.
A foci színvonala is egyre magasabb lett, hiszen annak idején olyan ikonok jöttek Dunaszerdahelyre, mint a 21-szeres válogatott Szikora György, majd a csehszlovák liga háromszoros gólkirálya, Józsa László, s velük együtt kimagaslóan játszottak a csallóközi kötődésű Tóth Laci, Majoros, Domonkos, Lépes, és még sorolhatnánk. Mivel a környékbeli falvakból származott a csapat jelentős része, ez törvényszerűen vonzotta a vidék focikedvelőit.
Büszkék voltunk rá, hogy a szemünk előtt válik egyre nevesebb, egyre sikeresebb gárdává a DAC. A legfontosabb az volt, hogy a focistáink is elhitték, lelkes játékkal és odaadással van esélyük bárki ellen. Például 1982-ben, amikor a szovjet bajnok Dinamo Kijev az Aranylabdát nyert Oleg Blohinnal szerepelt városunkban, a vendégeknek csak a meccs végén sikerült egyenlíteniük, de a lelátókon szorongó 6500 néző így is boldogan távozott.
Rendszeres látogatója lettél a DAC mérkőzéseinek, a csapat pedig egyre magasabbra került a ranglétrán. Prágában megtanulták, hol van Dunaszerdahely, mi pedig „felfedeztük” Európát.
Egyre többen kezdtek meccsre járni, távolabbi járásokból is. Hogy jó helyünk legyen a lelátón, már időben kellett érkezni, akár 2 órával a kezdés előtt. Persze akkor sem unatkoztunk, hiszen egykoron a felnőttek találkozója előtt előmérkőzések is voltak, rendszerint a legidősebb ificsapat lépett pályára, amit ma U19-nek neveznénk, s ez a fiataloknak is motiváló volt.
Aztán először Szlovákiában, majd Csehországban is elismert és megbecsült márkanév lett a DAC. Igaz, hogy az 1. liga első évadjában még beleszaladtunk egy-két pofonba, de hazai pályán csak egyszer kaptunk ki, és otthon mindössze 8 kapott góllal zártuk a szezont. Közismert, hogy nemsokára aztán sikerült elnyerni a szlovák, majd a csehszlovák kupát is. Ez pedig csak növelte az eufórikus hangulatot, és egyben a szurkolói igényeket is. Jöhettek hát a nemzetközi megméretések, amelynek csúcsa számomra mind a mai napig a bajor óriás, Bayern München elleni összecsapás volt. A 90-es évek második fele viszont több okból is hanyatlást hozott, ami gyakorlatilag egy évtizedes zuhanórepülést eredményezett. Persze a meccsekre azért ekkor is kijártunk.
A sikerek után valóban kevésbé sikeres időszak következett, kiestünk az első ligából, ahová többé-kevésbé csak 2008-ban kerültünk vissza. Pedagógusként, szakmai elöljáróként bizonyára elvárás volt, hogy a lelátó „csendesebb” részén foglalj helyet. Sosem vonzott, hogy beállj a hangulatfelelősök táborába?
Ilyen fajta „elvárás” soha senki részéről nem volt. Sőt, én is a hangosabb lelátókon szocializálódtam. Minden meccsről berekedve mentem haza. A régi stadionban, ahol még kézzel kellett az eredményjelzőt működtetni, az ún. proletártribünnel szembeni oldal közepén álltunk, majd a stadion átépítése után édesapám ugyan bérletet váltott az új lelátóra, mi viszont bátyámmal és a baráti társasággal maradtunk a megszokott oldalon. 1988-ban a Bayern elleni meccsen még egy fotó is igazolta az akkori Magyar Ifjúság című lapban, hogy a lelátó álló részének legfelsőbb sorában voltam, közvetlenül a (kelet-)német szurkolók előtt. Az idegenben játszott meccsekre viszont már csak ritkán jutottam el, de pl. 1991-ben a katonai szolgálatom alatt nagy valószínűséggel az egyetlen DAC-szurkoló voltam a chebi stadionban 0-0-ra végződött meccsen.
Később aztán a tanári pálya mellett mégiscsak tagja lettem az újságírók szövetségének, ettől kezdve pedig a sajtópáholyban foglaltam helyet.
Innen néztem végig 2008-ban a hírhedt Slovan-meccset, majd a Rózsahegy elleni zárt kapus találkozót is, így lehettem szemtanúja a máig tisztázatlan elszomorító eseménynek, de két héttel később annak is, ahogy Kweuke átemeli a vendégek kapusát, majd mindenki rohan a stadion kerítéséhez a szurkolókkal ünnepelni.
Ami számomra roppant szimpatikus, s talán nem titok, hogy a focit nem csak nézni, művelni is szereted. Szombatonként összejártok a srácokkal, ez amolyan hobbi a részedről, vagy voltál esetleg igazolt labdarúgó is?
Ugyan Dunaszerdahelyen születtem, de Albáron nőttem fel, ahol a szabadban sokféle mozgási lehetőség volt. Nagyon szerettem persze olvasni is, de amint lehetőség nyílt rá és összejött egy kis csapat, mentünk focizni, bármilyen évszakról volt is szó. Néha a kertünk végében, a vasúti töltés mellett egyedül is kergettem a labdát. Igazolt játékos azonban nem lettem, egyrészt mert tizenévesen főleg a tanulásra összpontosítottam, másrészt pedig azért, mert a faluban időközben megszűnt a szervezett labdarúgás. Közben más sportokat is kipróbáltam, főleg a labdajátékokat.
Például jártam pingpongra a régi dunaszerdahelyi csarnokba, otthon a kevésbé forgalmas utcánkban teniszpályát rajzoltunk az aszfaltburkolatra, és próbáltuk utánozni Lendlt, Borgot vagy éppen Taróczy Balázst, ha pedig jött egy autó vagy bicikli, megvártuk, míg elhalad. Az iskolában főleg a kézilabda tetszett meg, de amíg a fociban a gólokat lőni vagy előkészíteni szerettem, ott inkább a kapuban éreztem jól magam. Egyszer a középiskolák kerületi bajnokságában még a kitűnően védő Fodor Misi tartalékjaként is szerepelhettem.
Később a faluban diák focicsapatot is szerveztünk, ahol edzőként is kipróbálhattam magam. És mint minden feladatra, erre is igyekeztem maximálisan felkészülni. Abban az időben ugyan tájainkon még híre sem volt az internetnek, de szakkönyvekből és folyóiratokból akkor is lehetett tájékozódni. Rendszeresen vásároltam pl. a Labdarúgás című lapot, amelynek negyedévente volt egy Labdarúgóedző című melléklete.
A focira mindig kapható voltam, ezért amikor lehetőségem nyílt rá, hogy pályára lépjek a szlovákiai magyar újságírók csapatában, természetesen rögtön igent mondtam. Ennek köszönhetően sok szép élmény birtokába kerülhettem. Focizhattam sok neves magyar színésszel, zenésszel, de a legkiemelkedőbb emlék talán az, amikor a dániai magyarok meghívására Koppenhágában játszottunk, és Puskás Öcsi bácsi végezte el a kezdőrúgást, majd vele együtt szurkolt a pálya szélén Papp Laci és Szepesi György is, akikkel utána még egy banketten is együtt lehettünk.
Az első hivatalos „játékosengedélyemet” már 30 évesen szereztem az öregfiúk bajnokságában játszó pedagóguscsapatban. Ráadásul nagyon emlékezetesre sikerült a bemutatkozásom. Diósförgepatonyban játszottunk, s mintegy 15-20 perccel a meccs vége előtt megsérültem, de mivel nem volt cserénk, végigjátszottam a találkozót. Így aztán csak később derült ki, hogy eltörött a kulcscsontom, ami ugyan hosszabb kihagyásra kényszerített, de később természetesen visszatértem a pályára.
Ma Nagy Krisztiánnak, a DAC sajtófőnökének köszönhetően kb. másfél évtizede van egy viszonylag stabil gárda, amely minden szombat délelőtt összecsap, és két órán keresztül könyörtelenül kergetjük a labdát. Szívesen mozgok, s bízom benne, hogy lassan 60 felé bandukolva sem kell még szögre akasztanom a csukát…
2014-től ismét derűsebb korszak következett. Időközben a különböző pozíciókból többféle képet kaptál magáról a klubról is. Szabad konkrétumokat elárulni?
Alpolgármesterként többek közt a sportért is feleltem, így aztán rögtön nyakig elmerültem a problémákban. Nyomasztó időszak volt, de szerencsére pozitívan végződött. Mindjárt 2011-től igyekeztük orvosolni a helyzetet, helyrehozni a visszásságokat. Létrehoztunk egy ad hoc bizottságot a 2008-as szerződés betartásával kapcsolatban, illetve a részvénytársaság ügyeinek kivizsgálására. A kérdéseket − bár a téma mind a szurkolók, mind a képviselők részéről magasra csapó indulatokat kavart – igyekeztük tárgyilagosan kezelni, és csakis a hatályos jogi normák keretei közt eljárni.
A képviselők végül egyöntetűen azt az álláspontot képviselték, hogy a városnak nem szabad részt vennie egy gazdaságilag átláthatatlan kötelékben, a testület ezért felmondta a 2008-ban megkötött szerződéseket. Ekkor elindult az ügyek bírósági szakasza, hadakoztunk a végrehajtókkal, számtalan tárgyalást folytattunk a peren kívüli megegyezés érdekében, többek közt a parlament jelenlegi alelnökével, aki a régi tulajdonos jogi képviselője volt. Rengeteg levelet készítettem, sokszor abszurd, utólag már csak megmosolyogtató ügyekben, mint pl. azzal kapcsolatban, hogy a régi klubtulajdonos a polgármester ellen fizetett hirdetést adott fel a várostól kapott támogatásból.
Végül azért mégiscsak megszülettek az új együttműködés tézisei, a feleknek sikerült megegyezniük, és megvalósulhatott a tulajdonosváltás és a fejlesztés. Ekkor a város képviseletében a klub elnökségi tagja lettem, majd egy ideig a DAC Aréna Rt. elnöki tisztségét is betöltöttem. Így aztán mind az Akadémia, mind a stadion alapkőletételének aktív részese lehettem. A kis sárga-kék kalapácsot a mai napig őrzöm.
Végezetül: ha kizárólag csak szurkolóként tekintesz a DAC-ra, mi az, amit adott az életedben? Magyarán, miért vált a szívügyeddé a dunaszerdahelyi klub?
A szurkolás elkötelezettség. Egy csapathoz, egy városhoz, egy nemzethez. Viszont ehhez hozzá kellene tartoznia a szurkolói kultúrának is. Elszomorít, amikor azt látom, hogy a közösségi háló elsősorban az elégedetlenkedők, sok esetben pedig az egymást hergelők felülete. Sajnos a szurkolók többsége vágyvezérelt, ennél fogva pedig türelmetlen is. Gondolom, hogy azt viszont senki nem hiszi, hogy a klubtulajdonos, a menedzsment vagy az edzői stáb a csapat sikerei ellen dolgoznának. Mindegyikük szeretne bajnoki címet vagy kupagyőzelmet ünnepelni. Tegyük azonban szívünkre a kezünket: mi sem teljesítünk minden nap maximálisan. Lehet persze véleményt formálni, de egy szurkoló soha ne köpködje a csapatát!
Ha minden rendben megy, ha fut a szekér, akkor könnyű szaladni mellette. Viszont ha elakad a sárban, akkor oda kell állni, hogy segítsünk kihúzni a kátyúból. Ilyenkor van igazán szükség a szurkoló segítségére.
Ha csak a kocsist kezdjük el bírálni, attól senkinek se lesz jobb… Minden családban, minden közösségben vannak eltérő nézetek, akár konfliktusok is. De ha a közös cél lebeg előttünk, akkor az segít ezek megoldásában. A szurkoló „küldetése” együtt sírni és együtt örülni a csapattal. Az összetartozás érzését és a klubhűséget pedig nem írhatja felül egy rossz edzői döntés, egy kihagyott tizenegyes vagy egy kapu mellé lőtt labda.
Szóval: szeretem ezt a klubot, szeretem a várost, szeretem nemzetemet. Bizonyos értelemben mindezt megtestesíti a DAC. Ezért a szívügyem.
Köszönöm szépen a megtisztelő beszélgetést, Laci. Pedagógiai pályádhoz további sikereket kívánva búcsúzom. Hajrá, DAC!