FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Talán nem túl nagy merészség kijelenteni, hogy városunk legrégibb, ma is létező játszóterén járunk, ahol generációk adtak egymásnak vidám perceket!? Számtalanszor változott, módosult, aszerint formázták, mi volt éppen a szokványos norma. Dunaszerdahely évszázados gesztenyefái alatt állunk, a hely története nem kevésbé érdekes, mint azon játékegységei, amelyek között visszatérő motívum lett a hajó. Mintha csak kényem-kedvem lesték volna az illetékesek, hogy ismét „tengerre szállhassak kardélre hányni Jacket, a kalózok félszemű kapitányát”.
Az egykori császári és királyi hadifogolytábor megszűnését követően, hozzávetőlegesen a mai játszótér területén a katolikus egyház fabarakkokban keresztény kórházat rendezett be. Majd Trianon után, 1925-ben az említett kórház helyiségeiben szlovák polgári iskola létesült, amit a Slovenská liga tartott fenn egészen az első bécsi döntésig. Minthogy polgári magyar iskola ekkor csak „papíron” létezett, a magyar szülők is kénytelenek voltak szlovákba járatni gyermekeiket.
Ezeket, a korabeli képeslapokon is gyakran felbukkanó fabarakkokat egyébként az 1938-as visszacsatolás után nagy zúgolódás közepette a cseh(szlovák) katonaság szétszedte és északra szállította.
Az így megüresedett telken 1940-ben – ezúttal már téglából – óvoda épült, amely felújítva és kibővítve bár, de ma is működik. 1954-ben a vasútállomás közelében, ún. Z-akció keretében, mintegy két hektárnyi parkot létesítettek. A múlt rendszerben „elvárt” önkéntes és ingyenes, kvázi közhasznú munkába általában a társadalom legszélesebb rétegei kapcsolódtak be. A park létrehozásában a lakosság mellett főként a JNB dolgozói és a tizenegyéves iskola [a mai gimnázium] növendékei jeleskedtek. Ez a park, valamint a játszótér gyerekkoromtól kezdve egy egységet alkot a fejemben.
Ahol pedig gyerek van, ott előbb-utóbb egy hinta nem sok, de annyi bizonyosan megjelenik.
Meglehet éppen egy ilyen Z-akció által jött létre, és valószínűleg az óvodához tartozhatott az első említésre méltó játszótér is. 1980 körül szintén mindennapos látvány volt, hogy a szomszédos óvoda gyermekeit „rászabadították” az állomási park melletti játszótérre. Mert a gyerekek úgy nőnek, mint a here. A szülő csak azt veszi észre, hogy megint nagyobb cipő kell, vagy folyton kinövik a nadrágjukat. Először elég egy baba vagy autó a kézbe, s egy talpalatnyi hely ahhoz, hogy az emberpalánta kedvére kijátszhassa magát. De minél hosszabb a nadrág, annál nagyobb tér kell a mozgásigényéhez. Ilyenkor a biztonság szintén elsődleges szempont, amihez a körbekerített állomási park játszótere generációkon keresztül nyújtott megfelelő oltalmat.
A város krónikáin és a megsárgult újságcikkeken felül sokkal hitelesebb elbeszéléseket hallottam. Köztük édesanyám hatvanas évekbeli sztorijait egy bizonyos Nemec bácsiról, a játszótér gondnokáról, kinek jellemzése a megtévesztésig hasonlít A Pál utcai fiúk Janója karakteréhez.
Diófa alatti kis kunyhóról meg egy aranyosan mosolygó bácsikáról mesélt, aki törve, de annál szaporábban bírta a magyar nyelvet. Ugyanitt, két évtizeddel később már én totyogtam nagyapámmal, hogy csöppnyi talpam szétzúzza a fagyalbokor termesét. Azt a fehér „pattantyús bogyót”, aminek jellegzetes pukkanását úgy élveztem, hogy fülig ért a szám. De az igazi szabadságot a hajóhinták adták, egy sornyi játékegyég. Színes hajóhinták, amelyekhez hasonlót csak a vásárokban vagy búcsúk forgatagában láttam. Ezekbe viszont nem kellett jegyet váltani, így kedvemre szárnyalhattam nagyapám, vagyis a Rózsaliget Géza bácsijának türelmével is játszva.
De apai nagyapám végtelenül jámbor ember volt, Isten nyugosztalja.
Beleálltam, meghajtottam magam, s máris repült velem. Főként, ha a hajóhinta szemközti oldalán szintén ült valaki. Máskor azon filóztam, milyen lehet, ha túlpördülünk, aztán fejjel lefelé lógunk, mint a denevérek… Így lettem kisgyerekből nagyobbacska, s mert ismertem a helyet, később gyakran visszajártam. Aztán jött a golfos időszak, majd a golfpályákat is szétszedték. Kiköltöztették a strandra, azt hiszem. A hinták közben tönkrementek, úgy lógtak, akár azok a nebulók és tinédzserek, akik a hintákon lógtak korábban. Egyik-másik az autóbuszra várva vagy csak kedvtelésből. Suttyomban, a szülői szigor ellenére elszívva az utolsó szál cigit. Leszerelték a hintákat, állványait kivágták a földből. Egyidőben üresen állt a park.
Pedig azokban a hajóhintákban garantáltan ült a szerdahelyi lakosság legalább fele. Mit fele?! A járás fele!
Tulajdonképpen sikersztori ez a játszótér, hiszen évtizedek óta azon kevés helyek egyike a városban, ami – vagyis, ha már megszemélyesítem, akkor aki – önmaga maradhatott. De mert elteltek az évek, eljárt berendezései felett is az idő. Ja igen, az idő. Mi is „ropogósabbak” lettünk. A játszótér mindkét sarkán (Štúr utca, Jesenský utca) egy-egy kiskapu vezetett be a hinták, hajóhinták, mászókák, libikókák birodalmába. A napjainkban ismert Tábor utcai bejárat anno nem létezett. Azt csak a Golf Presszó idején hozhatták létre.
Később már a kis-nagy fiam kedvenc helye lett. Vettünk egy üdítőt, meg valami nassolni valót, aztán csúsztunk-másztunk mindenen.
Elmeséltem, milyen volt ez a hely, amikor még a hajóhinták uralták a terepet. Nameg azt a sztorit, amikor – magam sem tudom miért – bejelentés nélkül elcsavarogtam errefelé a pajtásaimmal, szüleim pedig égre-földre kerestek. Pár éve már az ikergyerekeinkkel látogatjuk a parkot. Különösen a nyári hőségben, hiszen a játszótér fái alatt mindig kellemesen árnyékos. Vagy akár télvíz idején. Azt hiszem Emese és Máté az állomási parkban hintáztak életükben először! Itt bizony sosem lehetünk egyedül! – persze nem panaszképpen, sőt…
A Google Maps a mai napig Golf Parkként tartja számon, holott réges-rég megszűnt a golfpálya, és a sarki presszót szintén elbontották.
Aztán láss csodát, ismét leraktak a helyére valami bódét. Ennél régebben él a köztudatban az állomási park melletti játszótér elnevezés. Ikergyermekeink mindössze 4-5 esztendeje alatt is többször alakítottak rajta, s míg a szocis hajóhinták évtizedekig állták a „tengeri hullámokat”, az EU-szabványos csúszda már kétszer elrothadt. Legutóbb a problémás, ellenben népszerű fapadlós várat szedték szét, hogy helyére hajót imitáló csúszdát installáljanak. Amikor először megláttam, a régi idők emléke sejlett fel bennem: Istenem, a hajó! Megint „megpillanthatom” az öreg kalózkapitányt! Néha elgondolkodom, mégis hogy kételkedhetnék a gyerekek képzelőerőjében, ha annak idején magam is „találkoztam” vele. Szóval, hajózunk az állomási parkban?
TÖBB FOTÓ AZ ÁLLOMÁSI PARK JÁTSZÓTERÉRŐL
