FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
A kiemelkedő sportolókkal való beszélgetések mindig feltöltenek, és szerencsésnek érzem magam, hogy a sikereiket megosztják velem. Minden egyes diskurzus olyan mélységeket indít el bennem, amiért kijelenthetem, büszke felvidéki magyar vagyok. Az interjúsorozatban olyan csallóközi/felvidéki sportolókat szólítok meg, akik kivételes módon inspirálóak lehetnek mindenki számára és szeretettel beszélnek magáról a sportról. „Számukra ez az élet, ez az igazi otthon!”
Itt a január, újult erővel vághatunk bele az interjúalanyok felkutatásába. Célom az, hogy a 2025-ös évben is motiváljam az embereket a sport iránti elköteleződésre és szeretetre. Ennek eredményeképp próbálok olyan interjúalanyokat találni, aki inspirálóak lehetnek mindenki számára. Felbecsülhetetlen érzés, ha egy ismerős arccal ülhetek le egy kávéra, megismerve az ő világát, a sporttal való szoros kapcsolatát. A dunaszerdahelyi Segafredó kávézóban találkoztunk Kocsis Lacival, akit a DAC-mérkőzések alkalmával ismertem meg mint biztonsági embert. Laci egy aranyszívű és szerény sportoló, mégis a karate harcművészet iránti szenvedélye nyilvánvalóvá vált már a beszélgetésünk elején. Lenyűgözött az, hogy valaki ilyen tisztelettel és alázattal áll egy sportághoz. Azt pedig külön kiemelném, hogy a legnagyobb büszkesége a fia, aki őt példázva a karatéban talált rá önmagára.
Laci, ne izgulj, beszélgetünk egy jót! Gyermekkorodban milyen volt a sporthoz való hozzáállásod?
Egy kövér és lusta gyermek voltam, alig bírtam megállni a saját lábamon, mindig a falat támasztottam. Az édesapám egy válogatott súlyemelő volt, így nem hiszem, hogy a végtelen lustaságom jó fényt vetett rá. Egyik napról a másikra, 7-8 éves koromban a szüleim beírattak birkózásra, de nem tetszett. Voltak kiemelkedőbb eredményeim, mint szlovák és kerületi bajnoki cím, de nem igazán éreztem az „én sportomnak”. Egyáltalán nem találtam benne önmagam. Más gyerekeket mindig azzal büntettek, hogy valamiért nem engedték el edzésre, nekem az volt az igazi büntetés, ha mennem kellett.
Az idő múlásával hogyan vált az életed részévé a sport, azonfelül is a karate mint küzdősport?
Jött egy fordulópont, a kilencvenes években berobbantak a Steven Seagal-filmek, amelyek óriási hatással voltak rám. Akkoriban egy héten keresztül, napi két alkalommal megnéztem Seagal Úszóerőd című filmjét! Úgy éreztem, hogy szeretnék én is így küzdeni és elsajátítani a karate harcművészet alapjait. A sors fintorának köszönhetően pont ezzel egyidejűleg nyílt Dunaszerdahelyen egy karate klub, ahová új tagokat kerestek.
Tizenöt évesen elmentem életem első karate edzésére, ahol eleinte csak a padon ülve nézelődtem. A nap végére már tudtam, hogy megérkeztem, jó helyen vagyok! Az első kimono megvétele után hatalmas büszkeséget éreztem.
Pár hónap után tudatosult bennem, hogy a karate az a sportág, amelybe beleszülettem, itt végre önmagam lehetek. Kicsit vicces, de két hónap után azt hittem, hogy egy igazi világverő mester vagyok, ez idővel megváltozott. A karate pont az a sportág, amelyet az ember minél tovább űz, annál inkább rájön, hogy nem tud semmit. Elengedhetetlen a folyamatos fejlődés! Az ember azt hiszi, tudja az alaptechnikákat, az alapütéseket, az alaprúgásokat, akkor már leküzdhetetlen, de ez nem így van.
Mi volt az első igazán meghatározó élményed az eredményeidet illetően?
Akkoriban még nem volt közösségi média, a versenyekről úgy értesültünk, ha meghívót kaptunk. Nem jártunk túl sok versenyen, leginkább kerületi bajnokságokon vagy a szlovák bajnokságon vettünk részt. Egyik alkalommal meghívást kaptunk Szlovéniába egy Európa Kupára, amelyet karácsony előtt, december 19-én tartottak. A döntőig vezető úton először egy bosznia-hercegovinai sráccal kerültem szembe, aki legalább 20-25 centiméterrel magasabb volt nálam. Ez pedig a küzdelem során előnyt jelentett számára. A megmérettetés során csináltam egy „beijesztést”, amire ő szabálytalanul reagált: könyökkel leütött. Az ütés olyan súlyos volt, hogy a sebet össze kellett varrni. Így a küzdelmet egy monoklival és fejkötéssel zártam. Ennek ellenére bejutottam a döntőbe, mivel a szabálytalanság miatt ellenfelemet diszkvalifikálták. Sajnos az orvos nem engedte, hogy a döntőben részt vegyek, így automatikusan második lettem. Mindentől eltekintve, meghatározó élményként éltem meg a döntőt: a himnuszok és a hangulat nagyon különleges volt. Ez volt az első nemzetközi versenyem, és máig emlékezetes élményként gondolok vissza rá.
Az első meghatározó eredményed után merrefelé vette az irányt az életed?
Becsületesen eljártam az edzésekre és a versenyekre, de az idő múlásával megszűnt a klub, amelyhez tartoztam. Végül egy porckorongsérv sérülés miatt muszáj volt pihennem és abbahagynom a sportolást. A folyamatos intenzív edzések, a nyári edzőtáborok komoly terhelést jelentettek az ízületeimre és az egész testemre. A karatéban az ember csípőjét folyamatosan használja, és az én esetemben a súlyfelesleg is óriási problémát jelentett. Így nem volt más választásom, fontosabbnak tartottam a gyógyulást. Ez pedig 10-15 év kihagyást eredményezett.
A közösségi médiában láthatóan újra széles mosollyal küzdesz és fejlődsz a karatéban, immáron a fiaddal együtt. A kihagyás után, mi történt, hogy újra visszataláltál a karate világához?
A fiam egyszer meglátta azt az érmet és diplomát, amit a szlovéniai Európa Kupán szereztem. Ő már korábban is kipróbált különböző sportokat és mozgásformákat, például birkózást, de valahogy a karate sokkal jobban vonzotta. Egy kicsit olyan volt, mint én gyerekként: tömzsi, kövérkés kisfiú. Eleinte MMA-ra járt Bősre, de nem lelkesedett érte. Folyton azt hajtogatta, hogy ő karatézni szeretne! Megígértem neki, hogy ha egy kicsit lefogy, elviszem őt egy karate edzésre. Aztán egy sportnapon, körülbelül három-négy éve, a Vásártéren találkoztunk karatésokkal, akik bemutatót tartottak.
A fiam határozottan odaállt, és lebeszélte az edzővel, hogy szeretne ő is edzésekre járni. Innentől kezdve teljes elszántsággal, saját maga intézte, hogy mikor és hogyan járjon edzésre. Nem kellett könyörögnöm, hogy mozogjon, ő eldöntötte, mit akar, ez pedig nagyon ritka. Rengeteg jó sportolót ismerek, de a fiam alázata és elszántsága páratlan.
Majd az első edzésére én vittem el, de én csak a tornateremben ültem és figyeltem. Ahogy néztem őket, egyre több régi emlék jutott eszembe. Később otthon mutogattam neki, hogy mit, hogyan csináljon, magyaráztam a helyes mozdulatokat. Egy idő után rám szólt: „Apa, miért nem jössz megint edzeni?” Eleinte tiltakoztam, hiszen a fájdalmaim miatt úgy gondoltam, nem tudok már karatézni. Ennek ellenére a biztatására belevágtam az edzésekbe. Érdekes módon azóta teljesen eltűnt a porckorongsérvem. Az életem részévé vált újra a karate, immár három éve rendszeresen edzek, és azóta fájdalommentesen élek. Biztos vagyok abban, hogy a mozgás és a karate specifikus mozdulatai gyógyítottak meg. Igaz, maga a karate nagy terhelést ró a csípőre, nálam pont ez segített. Ma már semmilyen fájdalmat nem érzek, és hálás vagyok, hogy újra részese lehetek a harcművészet világának.
Motiváló lehet mások számára, hogy a sport megadta számotokra az igazi apa-fia programot és élményt.
Egy igazán jó apa-fia időtöltéssé vált számunkra. Ahogy haladtunk előre az időben, megjelentek a versenyek és az edzőnk is rendszeresen javasolt különböző eseményeket. Kezdetben a fiam nem volt lelkes a versenyzés gondolatától, sőt, sírt is, hogy nem szeretne indulni. Ha jól emlékszem, a szlovák bajnokság volt az első versenye. Ezután azonban nagy fordulat következett. A Covid alatt egy rendhagyó eseményként egyszerre rendezték meg a világbajnokságot és az Európa-bajnokságot Nagyváradon, Romániában. A fiam az élete első világbajnokságán korosztályos vb-bajnok lett a kedvenc kategóriájában, katában. (megj.: A kata olyan mozdulatsor, amelyet logikai és gyakorlati támadó és védekező technikák sorozata alkot. Minden Kata adott számú, előre meghatározott mozdulatot tartalmaz, amelyet a tanítványok egyedül, partner nélkül gyakorolhatnak). Ez hatalmas élmény volt mindkettőnk számára, ekkor döntöttem el, hogy én is szeretnék újra versenyezni! Ettől kezdve a hétvégéink a karatéról szóltak: edzések, versenyek és utazások. A legnagyobb titkos vágyam az volt, hogy egyszer a fiammal indulhassak egy versenyen. Hihetetlen érzés, hogy ez megvalósult, mikor mindketten részt vettünk egy Dunaszerdahelyen megrendezett eseményen. Sikerült, a szlovák bajnokság érmeit egymás nyakába akaszthattuk! Ez pedig leírhatatlan érzéseket váltott ki belőlünk. A fiam a legnagyobb motivációm és egyben a legnagyobb kritikusom is. Hiába van nekem első ’danos’ fekete övem, a fiam mindig kritikus szemmel néz rám, és ez csak még jobban motivál, hogy fejlődjek. Egymás mellett edzőként és tanítványként is működünk, és ez teszi még különlegesebbé az apa-fia kapcsolatunkat.
Mire tanított meg titeket ez az egész? Mi az, amit a karate képes adni egy embernek?
A karate egy rendkívüli sport, amelyben az alázatosság és az önfegyelem óriási szerepet játszik. Ez nemcsak a fizikai, hanem a pszichikai nyugodtságot és harmóniát is fejleszti. Ezek azok az értékek, amelyeket mindenképpen kiemelnék. A karate a tiszteleten alapul: tiszteled a mestered, az edződet, és mindenkit, akinek nagyobb öve van nálad. Ez a tiszteletadás a meghajlásokkal kezdődik és végződik: amikor belépsz a dodzsóba, amikor kérdezel valamit, vagy amikor elhagyod a termet, mindig megadod a tiszteletet. Az ilyen jellegű régi, tradicionális szokások mélyen beépültek a sportba, és továbbra is nagy jelentőséggel bírnak. A karatéban nagyon fontos az egyensúly és a koncentráció. A küzdelmek során minden eltűnik, csak az ellenfél mozdulatait szabad figyelni, keresve a hibáit, amelyeket kihasználhatsz. Ez a folyamatos összpontosítás az alapja a sikernek. A technikák terén pedig mindig van lehetőség az újításokra és a finomításra. A karate folyamatos tanulás és fejlődés, ami nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is egy életen át tartó út.
Melyik klubot képviselitek?
Az Ippon Karate Klubban edzünk, amelyet Csiba Tibor vezet. A munkáját a fia, Dávid segíti, így ők ketten irányítják az egész klubot. Az edzések a dunaszerdahelyi Vámbéry Alapiskolában zajlanak hétfőn és csütörtökön, 5 órától. A klub körülbelül 50 állandó taggal rendelkezik, közülük 10-15-en rendszeres versenyeznek. A tagok között minden korosztály képviselteti magát, az ötéves gyerekektől egészen a veterán kategóriáig.
Mi jelenti a legnagyobb kihívást számodra?
A legnagyobb kihívás számomra az, hogy segítsem a klub munkáját, és átadjam a tudásomat a gyerekeknek és a kezdőknek. Az edzések úgy zajlanak, hogy Tibor a versenyzőkkel dolgozik, míg én, vagy egy másik csapattársunk foglalkozik a kezdőkkel.
Nagy öröm számomra, amikor látom, hogy valaki, aki eleinte még egy bukfencet sem tudott megcsinálni, vagy helyesen tartani a kezét egy ütésnél, pár hónap alatt fejlődik, és eljut arra a szintre, hogy magabiztosabbá válik.
Ez a folyamat adja számomra a legnagyobb motivációt, hogy jó alapokat biztosítsak mindenki számára, és segítsem őket abban, hogy jó versenyzőkké váljanak. Különleges érzés, hogy most már én is taníthatok, pedig valaha én voltam a tanuló. A klub célja nemcsak a helyi hírnév növelése, hanem az is, hogy példát mutassunk arról, milyen sikereket lehet elérni szorgalommal és kitartással. Dunaszerdahelynek és a Csallóköznek szeretnénk pozitív képet adni, hiszen büszkék vagyunk arra, hogy vannak Eb- és vb-eredményekkel rendelkező sportolóink is. Idén májusban például Németországban jártunk az Európa-bajnokságon, ahol az összes versenyzőnk kijutott, és számos érmet hoztunk haza.
Sok sikert kívánok a jövőben a klubnak és nektek is! Mesélj picit a jövőbeli céljaidról, és szerinted, miért fontos, hogy az ember rátaláljon önmagára a sporton keresztül?
Klubszinten az a célom, hogy minél többen csatlakozzanak hozzánk, és rátaláljunk azokra a tehetségekre, akik a jövőben ugyanúgy tudják majd motiválni a következő generációkat, mint én. Az idei Európa-bajnokságon Németországban jól szerepeltünk. Sikerült két ezüstérmet szereznem Katában és Kumitéban, illetve egy harmadik helyet csapatban Kumitéban. A következő nagy célom a júniusban megrendezésre kerülő horvátországi világbajnokság, ahol szeretnék a dobogó legfelső fokán állni, – Katában és Kumitéban egyaránt. Jelenleg ez a legnagyobb motivációm! Arra pedig, hogy miért fontos sportolni, azt válaszolnám, hogy a saját példámból tudok a legjobban kiindulni. Amíg fiatalabb vagy, azt hiszed, hogy örökké tart az egészséged. Aztán ahogy telik az idő, reggel felkelsz, és azt érzed, hogy itt fáj, ott fáj, valamit tenni kell. A sport azért fontos, mert nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is segít megőrizni az egészségedet. Ha sportolsz, kitisztulnak a gondolataid, jobban tudsz koncentrálni és összeszedettebbé válsz. A sport megtanít arra, hogy a kitartás és az alázat segítségével szinte bármit elérhetünk. Ez a sport egyik legnagyobb ajándéka.
