„Társ”, „szülő”? Mindkettő jól hangzik, főleg, ha egymás mellé tesszük, hiszen mindannyian úgy képzeljük, hogy a szülőknek egyidőben társaknak is kell lenniük.
Mi is az?
Ez a fogalom viszont nem valaminek a jelölésére, hanem főleg valaminek a hiányára utal. Ez pedig a szerelem. A társszülőség (co-parenting) meghatározása ugyanis egy olyan szövetség, megegyezés, melyben a két ember együtt vállal gyereket, ám nem élnek klasszikus párkapcsolatban. Egy berlini születésű orvos Christine Wagner még évekkel ezelőtt létrehozott egy platformot Európában, ahol hasonló gondolkodásúak találhatnak maguknak társszülőt, ez a modell az Egyesült Államokban már korábban is létezett.
Mikor beszélhetünk társszülőségről?
A fenti logika alapján akkor, amikor a két fél között nem beszélünk párkapcsolatról, vagyis nem pusztán érzelmi megfontolásból döntünk a másik mellett és hanem észszerű érvek mentén „választjuk ki” a leendő apát, vagy anyát.
A társszülőség egy olyan, vállaltan nem szerelmi kapcsolat, amelyben a felek a gyerekvállalásra „szerződnek”, ha szeretnék, akár írásban is. Leggyakrabban nem élnek közös háztartásban, de vannak köztük. Ez az alternatív családi minta eleinte az Egyesült Államokban, azon belül is a melegközösségekben vált népszerűvé. Az utóbbi több mint 10 évben azonban egyre többen választják a heteroszexuális irányultságú szinglik, nem csak az Egyesült Államokban, hanem Európában is.
Hogyan?
Mindez persze több kérdést is felvet, mint például azt, hogy a jelenlegi hazai intézményrendszerünk miképp támogatja, akár az azonos nemű párok gyermekvállalását, mikortól számít családnak egy család és lehet-e működtetni egy klasszikus nukleáris család modellt, annyi kitétellel, hogy a gyermeket nevelő felek nem házasok, sőt, nincsenek érzelmi alapú párkapcsolatban.
Miért?
Jogos kérdés ma már, hogy miért is maradjunk benne egy olyan párkapcsolatban, netán házasságban, ami nem jó. Az, hogy valami nem jó, persze nem elegendő indok a válásra, ám ha a felek nem hajlanak a másik felé, nem fektetnek energiát annak javítására, megmentésére, jogosan tehetjük fel a kérdést, miért is kellene folytatnunk. Az elvárások miatt? Azért, mert aggódunk, hogy mások mit mondanak? A bűntudat, vagy saját családunk, tágabb környezetünknek való megfelelésből? Mit tegyünk ha nem érkezett meg a megfelelő partner a családalapításhoz, mi mégis gyermeket szeretnénk és akár már a feltételeink is adottak? Tovább kellene várnunk a szerelemre? S ha igen, akkor meddig?
Miképp?
A hozzánk talán a legközelebbi társszülői modell – amit akár testközelből is tapasztalhatunk –, az elvált házaspárok helyzete. Az érzelmi kötelék, mint összekötő kapocs, már nem játszik szerepet, de arra továbbra is nagyon kell figyelniük, ami a gyermeknek a legjobb. Fontos, hogy a minőségi időt tekintsék fontosabbnak a mennyiségi időnél és ne menjenek el a gyermek aggodalmai mellett, ismerjék el, kérdezzék és hallgassák meg őket.
Ne éljék meg kudarcnak, ha kompromisszumot kötöttek a volt házastárssal, a gyermeknevelés nem presztízskérdés és az egó megmérettetésének színtere. Legyen egy mindennapi rutin, amibe a két szülő és a gyerek is kapaszkodhat, mindeközben állítsanak fel alapszabályokat, melyeket mindkét szülő tiszteletben tart.
Kell egy pontos költségvetés és igyekezzenek minden fontos kérdésről beszélni és egyébként is, sokat kommunikálni. A legfontosabb azonban, hogy a válás után a gyermek érdekét figyelve tegyék félre a haragot, a sértettséget, a fájdalmat.