A cikk megjelent a Klikk Out 2025/01-02. számában.
A dunaszerdahelyi polgármester, Hájos Zoltán ellen egy szlovák nacionalista egyesület által a Felvidék szó használata kapcsán tett feljelentés rávilágít néhány repedésre, vagy inkább szakadékra a két nemzet között. Tegyük félre a politikust és azt, hogy a feljelentést ki tette, és kapjuk elő a sapkánk alól a józan eszünket, majd bontsunk falakat.
A feljelentés maga alantas nacionalista ösztönök felkorbácsolására kiváló, de nem jó belőle általánosítani. Sem a szlovákságra, sem a magyarságra.
Talán a legnagyvonalúbb lépést a dunaszerdahelyi szlovák közösség – legalábbis annak egy tényleg összeszokott, baráti közösségként működő szelete tette. Ők láttatták, hogy ahol probléma van, ott le kell ülni megbeszélni. Még akkor is, ha az egyik fél ajtóstul is rontott a házba.
Lehet ugyan megmosolyogtató, ahogy valamiféle magyar összeesküvés pontjait kívánja ez a nacionalista egyesület összekötni, miközben inkább egy gumicsont rajzolódik ki, de az, hogy itt ez hirtelen sokak vérnyomását feltolta, sokat mondóbb. Hiába a békés együttélésre való törekvés, ha jön egy semmirekellő társaság, amelynek siralmas játszadozását kivetítjük egy egész nemzetre.
Nem lehet, hogy a jó szlovák az legyen, aki együtt sír a magyarral Trianon miatt, és a jó (szlovákiai) magyar sem lehet az, aki meg szilveszterkor, vagy akármikor a szlovák himnuszt énekli a magyar helyett.
Évtizedek alatt sem tudott leülni egy józan értelmiségi társaság (nem a feljelentők azok), akik kitalálták volna, hogyan lehet a politikailag terhelt kifejezésekről egyszer s mindenkorra levakarni ezt a ballasztot. Ha erre ők nem képesek, akkor megteszi helyettük az utca, a kocsma vagy épp a munkahely.
Politikailag erre azért nem képesek, mert a nacionalizmus jó hívószó, és ha máshoz (az észhez) nem, legalább ahhoz (az érzelmekhez) lehet nyúlni, ha süllyed a hajó. Nem marad más hátra, minthogy az utca vegye elő a józan eszét.
Rugalmasabb, empatikusabb figurák megkérdik a másiktól legalább azt, hogy mi a bajod. A magyar elmondhatja, hogy Trianon fáj, a szlovák meg, hogy neki meg a magyarosítás. Aztán rájöhetünk, hogy helyrehozhatatlan, évszázados, örökölt hegeket nyalogatunk, és talán csak attól attól félünk, hogy ha ezt együtt tennénk, akkor a másik elvenne valamit tőlünk, de minimum a zsebünkben kotorászna.
Nem lenne jobb föltenni a nemzeti problémáinkat a polcra, és szokni a látványt, hogy mindkettő létezik, mindkettő legitim, és hogy csak akkor férnek el egymás mellett, ha összeragasztjuk őket? Úgy mindenesetre biztos nem, ha lenézzük a másikat (a polcról).
Ez egyébként kicsiben működik ma is, hiszen gyakorlatilag mindenkinek akad valaki a közelében a másik nemzet táborából, akit faszagyereknek tart, csak őt nem egy megtűrt faszagyerekként kellene vitrinben tartanunk, lobogtatva a baráti viszonyunkat, hanem a tenyerünkbe temetni az arcunkat akkor is, ha ezt a faszagyereket a saját táborunk ostobább tagja próbálja leokádni valamivel. Így megy ez…