FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szép napot kívánok! Ma arról beszélünk, amihez mindenki ért: nem, nem a fociról, nem is a politikáról, hanem a nyelvhasználatról lesz szó. Hiszen mindannyian, akik beszélünk egy nyelvet, jogot formálunk arra, hogy akarva–akaratlan véleményt mondjunk egy kimondott szó, egy elhangzott mondat, egy vaskosabb kifejezés, vagy akár egy nyelvjárási jelenség kapcsán – sokszor nem is nagyon gondolva abba bele, hogy miben is gyökereznek az ítéleteink. És hogy mit gondol erről egy nyelvész, egy gimnáziumi magyartanár és egy kreatív internetes tartalomkészítő, az hangzik majd ma el itt: köszöntöm a sokszög asztalánál Presinszky Károly nyelvészt, nyelvjáráskutatót, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Intézetének docensét, Horváth Pétert, a Dunaszerdahelyi Magángimnázium magyartanárát és Kovács Ákost, az internetes csallóközi nyelvjárási népköltészet megalkotóját, azaz a szavaló jó öreg csallóközit. Uraim, örülök, hogy elfogadtátok a meghívást, és hálás vagyok, hogy a régi ismeretség okán tegeződhetünk.
Rögtön így az első kérdésem, mondhatni éhgyomorra az, hogy kinek mit jelent a saját maga nyelvjárása? Ugye azt azért el kell mondani, hogy ti ketten nyárasdi születésűek vagytok, tehát odaköt benneteket a nyelvjárási nyelvhasználat, Te viszont, tanár úr – és veled kezdjük, így lesz az érdekesebb – a szenci ö–ző nyelvjárásszigetről érkezel, ott is élsz Félben a családoddal, és azt gondolom, hogy az özés az a mindennapjaitok része: de mit jelent ez neked maga a nyelvjárás?
H.P.: Hát a nyelvjárás egyrészt egy olyan jel, ami valami olyat fejez ki, hogy az ember honnan jön, hová tartozik, mi az a közeg, ahol ő jól érzi magát, ahol a mindennapjait tölti, és ami elkülönül számomra a szakmai közegtől. Tehát amikor én tanítok, akkor a köznyelvet beszélem, amikor otthon vagyok, akkor pedig a nyelvjárást. Ilyen szempontból a nyelvjárás azt is kifejezi, hogy honnan jövök, hova tartozom, hol érzem magam jól, hol vannak az én barátaim, hol az én családom, és a kettőt úgymond váltogatom napi szinten. Tehát amikor tanítok, akkor a köznyelv, amikor pedig otthon vagyok, akkor pedig a nyelvjárás. Mivel én úgymond kicsit kívülállóként jöttem a Csallóközbe, vagy legalábbis ide Szerdahelyre, azt is mutatja, ahogy én beszélek a saját anyanyelvjárásomban: ez itt olyan különleges, ez itt olyan furcsa, ez itt olyan nem annyira hallható dolog. Tehát hogyha esetleg itt használom valakivel, akkor erre fölfigyelnek, hogy jé, te ezt hogy mondod? Jé, te máshonnan jöttél.
Hol tudnak téged elcsípni? Ha telefonon beszélsz például az otthoniakkal?
H.P.: Pontosan, pontosan. Tanáriban beszélgetünk, megszólal a telefon, hív valaki a családból, hát néznek rám, hogy hát ez meg mi volt, te meg hogy beszéltél? Úgyhogy vannak ilyen szituációk, és szóvá teszik, megjegyzik, mosolyognak rajta. Tehát ez is, nekem ezt is jelenti, hogy itt ebben a közegben én olyasvalamit, beszélek, amit itt nem annyira ismernek, és ami kicsit különlegesnek számít…
Érdekes, mert hát itt is nyelvjárásban beszélnek az emberek zömében. Ákos, neked a nyelvjárás, az tudjuk, hogy a szíved csücske.
K.Á.: Hát ez az identitásom egyértelműen, az anyanyelvem, amit édesanyám megtanított nekem, és ami az a nyelv, ami leginkább a családhoz köthető: és én nagyon családcentrikus ember is vagyok, szóval engem mindig, hogyha ezt a nyelvet beszélem, akkor mindig az eredeti Ákost hallják. És ugyanúgy én is kontextustól, vagy társaságtól, vagy helytől függően használom a magyar nyelv különböző fajtáit – de akkor érzem magam igazán felszabadultan, ha a csallóközi, és a Csallóközön belül is a nyárasdi nyelvet beszélem. És én már gyerekkoromban észrevettem azt, hogy mennyiféle magyar nyelv létezik: szeretem ezeket nagyon kutatni, és valahogy feladatomnak tartom ezt őrizni és ápolni… Holott nem is olyan régen olvastam, hogy nem kell őrizni és ápolni, mert örök, de én azért valamilyen szinten ezt érzem feladatomnak. Úgyhogy ez számomra az, ami leginkább meghatároz engem.
Azért, hogy egy nyelv eltűnhet, elpusztulhat, azt azért ne feledjük: mert létezik nyelvhalál, tehát hogy írott változatban vagy fölvétel alapján megmaradhat a nyelv, de mondjuk a beszélői, hogyha esetleg lecserélik azt a nyelvet, vagy eltűnnek a beszélői, akkor kihalhat egy nyelv – ezért is beszélünk holt nyelvekről… Tanár úr, neked igazából ez a szakmád, te ezt kutatod, de te mint nyárasdi beszélő. Tehát hogy állsz a saját nyelvjárásodhoz? Hogy állsz a saját nyelvjárásoddal?
P.K.: Hát, ha nagyon egyszerűen kellene, akkor a nyelvjárás az olyan, mint az embernek a levegő. Tehát az kell a mindennapi élethez. Én igazából a nyárasdi nyelvjárást tanultam meg anyanyelvváltozatként, de az édesapám zoboraljai – nagycétényi. Tehát én igazából nem vagyok teljes mértékben tősgyökeres nyárasdi, de édesanyám az az, de apu ugye zoboraljai, és nekem az volt a legérdekesebb ebben, amikor szembesültem azzal, hogy Cétényben másképpen beszélnek, Nyárasdon hogyan beszélnek, és a kettő igazából így bennem kiegészíti egymást. Valójában a zoboralji nyelvjárás az már csak később került számomra olyan fontos tényezőként az életembe, mikor ez lett a hivatásom: nyelvészként ezt kezdtem kutatni.
Tehát nem a csallóközi nyelvjárást kezdtem el kutatni, hanem inkább a zoboraljit – ott is ugye a nagyhindit, a nagycétényit, ezekkel foglalkoztam a diplomamunkámban, ezekkel foglalkoztam a doktori dolgozatomban. De az, ami igazából tudatosította bennem, hogy másképpen beszélünk, és ennek micsoda nagy tétje van, ahhoz igazából néhai Hölgye István tanár úr, a szerdahelyi magyar tannyelvű gimnázium tanára vezetett rá:
nekem ő volt a magyartanárom, nulladik órákban magyar gyakorlatokat, érettségi felkészítőket tartott nekünk. Az egyik ilyen témakör volt a hangalaki egyeztetés, hogy mély hangrendű szavakhoz mély toldalék, magas hangrendűhöz magas toldalék kapcsolódik. És akkor aztmondtam, hogy az „én várnák” – ez a helyes. És a tanár úr ott és akkor szembesített azzal, hogy hát igen, itt a Csallóközben ez így helyes, de ha ezt le akarod írni, vagy ha köznyelven akarod használni, akkor ez így már igazából nem annak a normának a része. Ezt a diákoknak is mindig el szoktam mondani, hogy ugye milyen logikusan működik a nyelv, hogyha a toldalék, vagyis a toldalék, vagyis a szótő mély, akkor a toldalék is mély, a szótő magas, akkor a toldalék is magas, és akkor igazából egy világ omlott össze bennem, hogy hogyhogy nem lehet a csallóközi beszédem logikus. Igazából ez az, ami tudatosította bennem, hogy érdemes ezzel foglalkozni, hogy a nyelv hogyan működik, miképpen működik.
Karcsi, te mint tanár például találkozol palóc nyelvjárásokat beszélő emberekkel. Elmondható, hogy mindenki ugyanígy áll a nyelvjárásához, vagy vannak olyan nyelvjárások, amelyeketmondjuk jobban szégyellnek? Így aztán itt el is jutunk egy olyan témához, hogy vajon szégyellik-e az emberek a maguk nyelvjárását, illetve: kell-e egyáltalán szégyellniük a nyelvjárásokat?
P.K.: Ez az egyik legfontosabb tényező. A nyelvjárások jelenét, jövőjét és a mindenkori létét persze elsősorban a beszélőknek a száma határozza meg, mert hogyha elfogynak a beszélők, hogyha asszimilálódnak a szlovákiai magyarok és szlovákok lesznek belőlük, akkor elfogy az, aki vinné tovább a nyelvjárást. De a számbeli tényező után a legfontosabb az, hogy hogyan állunk a nyelvjárásunkhoz. És itt tényleg nagyon fontos az, hogy a leendő tanárjelölteknek, vagy akár a középiskolai diákoknak is világossá tegyük, hogy
a nyelv az úgy természetes, hogy változatokban él. És ez mindenki számára teljesen természetes, hogy az egyik így beszél, a másik úgy beszél – és ezt tényleg nem szabadna nevetség vagy gúny tárgyává tenni, vagy olyan jelzőkkel illetni, hogy pl. palóc nyelvjárásban beszél, az parasztosan beszél stb.
A diákok az egyetemen szembesülnek ezzel, hiszen ott jönnek azért össze az ország mindenféle szegletéből. És azt szokták az órán mondani, hogy például a kollégiumban egymást tanítják, hogy mit jelent ez vagy az a szó: tehát a kezdetben ilyen vicceskedő, vagy éppen talán gúnyos, vagy nevetség tárgyát jelentő nyelvjárási szavak, azok később kezdenek értékké válni – és a diákok egymás között ezt megbeszélik, megvitatják, és meg is becsülik, én úgy érzem. De szerintem még mindig nagyon fontos, hogy ezzel foglalkozzunk: bár ez a generáció, én úgy látom, hogyha kimennek már a középiskolákba, alapiskolákba tanítani, gyakorlatra, praxisra, akkor azzal jönnek vissza, hogy nekik ez teljesen természetes, hogy a nyelvjárásban megszólaló gyerekeket, azokat nem szégyenítik meg, azokat nem teszik nevetség tárgyává, nem javítgatják ki, hanem arra építve próbálják. És én úgy gondolom, hogy nem azért, mert ezt mondjuk, mert ezt mondja a tudomány, hogy így kellene, hanem tényleg a természetes nyelvváltozatból kéne kiindulni. Úgy gondolom, hogy a diákok tehát teljesen normálisan állnak ehhez a kérdéshez.
A középiskolások mit mondanak erről, tanár úr? Péter, te mit tapasztalsz? Te itt egy csallóközi közegben tanítod a gyerekeket, középiskolásokat a magángimnáziumban magyartanárként. Hogy állsz a nyelvjárási jellegzetességeikhez?
H.P.: Onnan kezdeném, hogy először is ezt saját magamban kellett valahogy úgy elrendezni, hogy én,mint tanár, hogy fogok ehhez viszonyulni. Mert azért nálam volt egy óriási váltás olyan szempontból, hogy amikor én elkerültem Pozsonyba gimnáziumba, majd egyetemre, azért bennem volt az, hogy nekem a köznyelvet kell használnom. Én, a szönci gyerek felment a nagy Pozsonyba, és akkor ott a köznyelvet kell használni, mert különben kinevetnek… Bennem azért volt egy ilyen szemlélet. És mikor elkerültem magyar szakra, bennem volt az a nyelvművelő szándék, hogy majd én akkor megtanítom jól beszélni a diákokat… És jöttek az első órák Lanstyák tanár úr nevelése alatt, és pont az ellenkezőjét hallottam a főiskolán. Tehát, hogy igenis térjünk vissza a nyelvjáráshoz, az nem hiba, nem kell javítgatni, legyünk rá büszkék, – és nekem ez óriási paff volt, hogy ezt mondja most a tudomány? Így kéne tanítani? És ez aztán nagyon-nagyon megtetszett. És amikor mentem tanítani, akkor én pontosan ezzel mentem, hogy nem javítgatni, hanem rávilágítani, hogy ahogy ők beszélnek, az jó. Ráadásul én mondjuk Pozsonyban jártam gimibe, ott azért eléggé vegyes volt a társaság, és inkább a köznyelvet használtuk. Itt viszont Szerdahelyen nagyon nyelvjárásias a közeg. Maga a város is, nem csak a falvak. Úgyhogy itt tényleg jó ezt hallgatni, jó ezt látni, rám is hatással van a csallóközi nyelvjárás – ezt veszem észre magamon is… Eleve Fél, ahol élek a családommal, mint falu pontosan a kettő határán van, úgyhogy én is átveszek egyre több mindent a Csallóközből… És tényleg próbálom arra buzdítani őket is, hogy bátran használják, ne szégyelljék – de persze meg kell tanulni a köznyelvet. Tehát ha valahol azt kell használnia, valahol érettségin, valahol valamit beszél, nyilatkozik, akkor igen, tudja, hogy van a köznyelv, tudjam azt, és nekem az is dolgom, hogy velük megtanítsam a köznyelvet. De mindig mondom, hogy ez a köznyelvi forma. Nem ez a helyes forma, ez a köznyelvi forma. Tehát, hogy valahogy értsék ezt a különbséget, igen, ez a köznyelv, azt így ragozzuk, azt így mondjuk a köznyelvben, ilyen helyzetekben használd azt, de amúgy, ha otthon azt mondod, barátodnak azt mondod, sőt, ha azt mondod az órán is, az nem hiba. Az a te anyanyelvjárásod, te attól vagy csallóközi, te attól vagy szerdahelyi, hogy ezt így mondod. És látom rajtuk, hogy van, aki erre büszke, és van, aki ezt bátranfelvállalja – de azért látom azt is, hogy szerdahelyiek megszólják mondjuk a falusit, mert ő úgy mondja. Tehát látok azért ebben konfliktusokat is egymás közt, és néha ebben rendet kell tenni, hogy az, ahogy ő mondja, semmivel se jobb és rosszabb, mint ahogy a másik mondja.
Ákos, te is tanár vagy: a 2020-tól mára már egy nagyon nagy sikertörténet, a Szaval a jó öreg csallóközi és annak a különféle változatain keresztül népszerűsíted a nyelvjárási nyelvhasználatot.Te hogy látod ezt?
K.Á.: Hát igen, úgy, ahogy mondod, angol nyelvet tanítok öt-nyolcéves gyerekeknek, és nagyon sokszor észreveszem azt, hogy náluk ez a fajta nyelvjárás, mindegy, hogy honnan vannak, már nincs, már kikopott.
Én emlékszem, hogy amikor alapsulis voltam, mi még „kík örökírót kírtünk” egymástól, ők már kék tollat kérnek, és teljesen azonos nyelvet beszélnek: nem érezni, hogy ő most ekecsi, és csattognak a t betűk, nem érezni, hogy ő most nyárasdi, és azt mondja, hogy szok lenni, már nincsenek ilyenek. Egy ilyen univerzális magyar nyelvet kezdenek beszélni most a gyerekek, ez az, amit én látok. Én nem látom az idősebb generációt.
Úgyhogy szerintem benne van az, hogy a szülők legjava már úgy tanítja a gyereket, ahogy a magyart legtisztábban lehet a legközérthetőbben hallani és beszélni, és talán az lehet a háta mögött, hogy igenis szégyellik ezt a nyelvet. Én nagyon sok mindenkivel találkozom, aki hibásan használja a magyar nyelvet. Például megkérdezi, hogy egy hólnap múlva találkozunk, vagy merre van a hűltő, hogy annyira szépen akar beszélni, és nem tudja már, hogy mit mond rosszul és mit jól. És hogyha mindenki azzal foglalkozik, hogy mit mond rosszul és mit jól, akkor soha nem fog olyan igazán szabadon beszélni –úgyhogy én próbálom ezzel ösztönözni az embereket, és ez is a Tanítt a jó öreg csallóközi, ami a Szaval az öreg csallóközinek az egyik ilyen leányvállalata, hogy abban próbálom, hogy ne szégyelljük használni, ne szégyelljük feltárni és szívből használni ezeket a szavakat, mondatokat és kifejezéseket, mert ezzel nincsen semmi baj. Szóval ez is az egyik célom vele, hogy ne legyen az, hogy valaki szégyelli a saját nyelvjárását, mindegy, hogy honnan van.
Nem lehet, hogy amit te most itt vázoltál, az azért azzal is összefügg, hogy azért rengeteg tévét, rengeteg internetes tartalmat néznek a gyerkőcök. Ahhoz képest, mondjuk, amit az én gyerekkoromban néztünk… Jó, én Krisztus előtt ötvenben születtem, tehát ha így nézzük, hétfőn még nem is volt adás… Rengeteg mindent most már különféle csatornákon keresztül, különféle internetes formátumokban néznek, és ott is találkoznak a köznyelvvel. Tehát sokkal intenzívebb a köznyelvvel való találkozás. Tényleg azt tapasztalod, hogy a fiatalabbak ennyire elhagyják a nyelvjárásokat?
K.Á.: Igen, abszolút: meg hát ugye, nyilván a kor is alakítja a nyelvet. Éles különbség hallatszik is a centrumszleng és a tanító jó öreg csallóközi közt, hogy teljesen más… Én egyébként részt vettem olyan beszélgetésben, ahol egy szenci nyelvjárást beszélő nem tudott szót érteni egy budapestivel. Mind a kettő magyart beszél, és nem értették egymást, és úgy próbáltam segíteni, és mind a kettő mondta a sajátját.
Peti, te erre mit mondasz? Lehet, hogy egy szönci nem érti meg a budapestit, vagy a budapestit?
H.P.: Nekem eddig ezzel nem volt problémám.
K.Á.: Ez oda-vissza működött, tehát nem értette az egyik fél a másikat.
Azért tegyük hozzá, hogy mondjuk, ha egy német nyelvhez hasonlítjuk – amely jóval nagyobb nyelvterület, jóval több beszélővel –, de ott tényleg az egyes dialektusokat, ha mindenki a maga dialektusát beszéli, mondjuk egy északi területen élő német, mondjuk egy Palattdeutschotbeszélve, egy bajor dialektust beszélő bajor emberrel németül, ott azért ténylegesen vannak nyelvi gubancok… Tehát mi már a középkortól tudjuk ezt, ahogy Bonfini leírta, hogy a magyar nyelvet beszélők igazából megértik egymást minden nyelvterületen. A csángók azért érdekesség, mert ők gyakorlatilag nagyon komoly román izolációban voltak, azért is másabb a dolog. Így jártam különben nemrégiben, valamit intéztünk, és akkor mondja a fiatal srác, telefon romlott el a kisebbik lányomnak, és mondja, hogy hát akkor öt órára kellesz visszajönni. És fölkaptam a fejem, hogy kellesz… keletről vagy? És azt mondja, igen, Királyhelmecről. És az a jellegzetesség ugye a keleti magyar nyelvjárásra jellemző, és akkor az ember ezt így olyan értelemben fölismeri, de talán annyira különbség a mi nyelvjárásaink között nincsen.
P.K.: Vannak különbségek természetesen a lexikai szinten, ami nagyon föltűnő a hangzásban, de megértési nehézségek szerintem nincsenek. Én azt szoktam mondani, hogy az nem érti meg csak, aki nem akarja. Még ha Csángóföldre is elmegy az ember, és ott van egy-két napot, annyira át tudja azt az akcentust. Csángóföldön sajnos még nem voltam, de Székelyföldön többször is jártam. Szerencsére vannak ott családi barátaink, ismerőseink, akikhez ha elmegyek, elmegyünk családilag, és ott vagyunk egy hétig, vagy jó esetben több ideig is, akkor ha visszajövök, akkor a szüleim azonnal mondják, hogy olyan székelyesen kezdtél beszélni. Annyit tennék ehhez hozzá, hogy a nyelv és nyelvjárás között ugye fölvázoltad a németet, ugyanezt lehetne például az olasszal kapcsolatban is mondani: van rengetegnyelvjárás, és tényleg egy észak-olasz tiroli, meg egy dél-olasz szicíliai, ha csak a saját nyelvjárásukat használják, akkor nem értik meg egymást. De lehet ellenpélda is, ugye szoktuk említeni, hogy cseh és szlovák, ugye hivatalosan két nyelv, de probléma nélkül megértik egymást, vagy bármelyik szláv nyelvet mondhatnánk így. Visszatérve a fejtegetéshez, hogy talán a generációk között kiveszne a nyelvjárás: ez is igazából már nagyon régi hagyomány, már száz évvel ezelőtt megjósolták a nyelvjárásoknak a kipusztulását.
Sőt, a magyar nyelv kipusztulását is megjósolták.
P.K.: Igen, szerencsére nem teljesült be. És amit Ákos mond, én készítettem veled szintén interjút, mert hiszen a te tevékenységed a tudomány számára is fontos, ugyanúgy, ahogy egy tanárnak a tevékenysége is a nyelvjárásoknak az iskolai kezelésében. Tehát a civilek ugyanúgy tudják formálni, és én mikor veled ezt az interjút készítettem, nekem is ugyanezt nyilatkoztad, hogy te úgy tapasztalod, hogy a mai gyerekek már nem beszélnek nyelvjárásban, de lehet, hogy bizonyos közegben, ha bekerülnek, például átkerülnek egy másik iskolába, vagy szembesülnek azzal, hogy valaki másképpen beszél, lehet, hogy ők is aztán átveszik. Lehet, hogy ők is aztán fölismerik, hogy vannak-e között különbségek, és lehet, hogy akár még hozzá is tanulják a saját nyelvváltozatukhoz azt a nyelvjárást. Ilyen is van. Természetesen az tény sajnos, hogy a nyelvjárási jelenségek sajnos generációról generációra feleződnek. Tehát a nyelvjárási jelenségek kopnak. De ami itt fontos lenne, hogy maga a magyarság ne kopjon itt ki – az az elsődleges. És ha még talán ez jó poén lesz ehhez, így meggyőző, ha egy dunaszerdahelyi gyereket, akiről te azt gondolod, hogy nem nyelvjárásban beszél, például mellé állítasz egy magyarországi vagy budapestinek.
Rögtön kiderül, hogy ki beszél nyelvjárásban. Peti, neked a lányaid a szenci öző nyelvjárást beszélik?
H.P.: Természetesen. Mi otthon úgy beszélünk, úgyhogy ők azt hallják – persze a tévé, meg az iskola, az ottani köznyelv az hatással van rájuk; jó, bejönnek azért már más szavak is, más hatás, de én otthon soha nem voltam, vagy én a köznyelvben, nem. Úgy beszélünk otthon, ami az érzelmi kifejeződése a dolognak, ami a legközvetlenebb, legbizalmasabb, az pedig a nyelvjárás.
Tudják amúgy ők, hogy nyelvjárásban beszélnek?
H.P.: Ez jó kérdés: nem tudom, megmondom őszintén. Hát szerintem úgy föltűnik nekik.
De hol tűnt el? A féli alapiskolában nem biztos, hogy feltűnik neki.
H.P.: Hát igen, de ugye oda is járnak nem csak Félből, a Csallóközben is vannak olyan falvak, ahol mondjuk nem azt beszélik, de én szerintem azért korral rájönnek, hogy sokkal tudatosabban használják mondjuk az iskolában a köznyelvet, otthon pedig öznek. Hú, nem tudom: meg kell őket kérdeznem majd otthon…
Nekem az egyik ilyen izgalmas történet, hogy pl. Bárdos Gyulát én régóta ismerem, és talán, ha kétszer-háromszor hallottam őt nyelvjárásban beszélni, holott ő még a szakdolgozatát is ebből a témából írta, tehát ő tud öző nyelvjárásban beszélni, de hát őt már ahhoz kötjük, hogy ugye mindig is olyan helyzetben beszélt, hogy ez kevésbé jött elő. Peti, azt akartam még megkérdezni, hogy tudják a diákjaid például az Ákosnak a tevékenységét? Ismerik ezeket az internetes a nyelvleckéket?
H.P.: Elő szokott jönni: amikor ezt a témát boncolgatjuk órákon, és kell mondani példákat, hol tapasztaljuk, akkor már mondják a szavakat. Nem mondom, hogy mindenki, de minden osztályból van olyan diák, aki ismeri. Volt olyan, hogy hallgatták is óra alatt. És mindig van valaki, aki ezt fölhozza példaként. Úgyhogy jó, mert össze lehet kötni a kettőt.
K.Á.: Ezt jó hallani.
Igen, de tananyag is vagy, tehát én értem ezt. Tudod te is, mert már volt visszacsatolás…
K.Á.: Igen, többször is. Komáromban volt egy színésztalálkozó, és ott volt nagyon sok tanár is, ugyanis az egyik színész pajtás felesége tanár, és neki is ott volt a társasága: és ő mondta, hogy Komáromban a gimnáziumban, azt hiszem, hogy a magyar órákon lejátsszák és elemzik a műsoraim. És én akkor döbbentem rá. Sőt, még azelőtt kaptam ilyen szülőktől valamelyik üzletben – épp banánokat nézegettem–, amikor odajött egy anyuka, s kérdezte, hogy én tudom-e, hogy a verseimet a gyerekek szavalják a sulikban? És én akkor kezdtem áttérni arra, hogy próbáljak egy kicsit még jobban a felnőttekhez szólni, hogy már enyhén szexuális tartalmúak kezdtek lenni a verseim, és akkor úgy éreztem, hogy most megállj, és hogy ennek nem egy specifikus közönsége van, hanem mindenki, egyszerűen mindenki – a legidősebbektől a legfiatalabbakig. És most nemrég, azt hiszem, a nyárasdi falunapon, ahol fölléptem, és ott mondták nekem, hogy volt szavalóverseny gyerekeknek: kiválaszthattak verseket.
Szavalták a jó öreg csallóközit?
K.Á.: Igen. Egyszerűen mindenki választott egy verset, egy karaktert, és abba a karakterbe azt a verset szavalta.
Hát ami a netre kerül, az elszabadul, az virális, vigyázni kell azért.
K.Á.: Igen, igen. Úgyhogy nekem ez ilyen nagy fordulópont volt, hogy nagyon figyelni kell arra, hogy mit mondok, mert ez óriási felelősség.
Ez most itt tartalmi felelősség.
K.Á.: Igen, így van.
És a formai felelősség, tehát hogy mondasz nyelvjárási jelenségeket, és hogy akkor ezáltal te segíted a nyelvjárás továbbélését, ez azért úgy megvan, ugye?
K.Á.: Hát igen, a formálisnál mondjuk szintén nagy segítségemre van a Göbűgyöp és Pimpimpáré című könyv, amit Karcsi tőled kaptam, és nagyon sokszor lapozgatom, és nagyon inspirál arra, hogy gyűjtsek. Épp tegnap jött ki a négy évszakos nyelvlecke, amiben rengeteget használok ezekből, és még kombinálom is.
És tudsz olyasvalakikről, akik ezt így folytatják utánad?
K.Á.: Amióta elkezdtem, azóta több projekt is létrejött, akik bátrabban nyelvjárásban beszélnek. Volt, aminek volt egy íve, aztán vége lett. Van olyan, ami elkezdődött és még mindig tart. Szóval nem tudom, hogy mennyire inspiráló hatású az, amit én teszek, de nekem pont az a lényege, ez az üzenete is, hogy ne féljünk használni, tényleg ne féljünk, és merjünk, és én megnéznék egy filmet is nagyon szívesen akár többféle szlovákiai magyar dialektusba.
Miért ne? Nekem az egyik kedvenc filmem Guy Ritchie-től a Blöff, amelyben Brad Pitték egy roma közösséget alakítanak: a dzsipók egy sajátos nyelven beszélnek, és ugye ezt lefordítani magyarra is egy érdekes dolog volt, mert úgy szerintem nem beszél senki, ahogy ott hallani… Amúgy ez egy érdekes fölvetés, hogy akár kisfilmet forgatni nyelvjárásban…
K.Á.: Igen, még annyit hozzáfűznék, hogy a Pressburg sorozat most nagyon menő a Netflixen is már, és ott például Dékány Niki a saját nyelvjárását beszéli. Szóval ott a tévé előtt tudatosult, hogy ilyet még nem hallottunk, és ez olyan jó érzéssel töltött el. Úgyhogy remélem, lesz majd ilyen hatása az alkotóknak, tartalomkészítőknek, hogy ne féljünk: mert ha túlságosan szép magyart akarunk beszélni, akkor az olyan lesz, mint a mellre van a hűltő, hogy az előbb-utóbb nem fog jól hangzani.
Tanár úr, te mit szólsz ehhez? Mondjuk az egyetemi leendő magyartanároknak ez a vonal hogy jön be?
P.K.: Ők is ismerik, és szintén ugyanúgy, ahogy Péter vagy Ákos mondta, fontosnak tartják ezt is mint eszközt. De ettől még az is fontosabb, hogy van egy ilyen irány a mai tudományban, ezt civil tudománynak hívják. Az eddigi nyelvtudomány – a nyelvjáráskutatás is – a nyelvet állította központba. Mint elvont valamit, ami tőlünk függetlenül létezik, és olyan adatközlőket kerestek, akik kellően reprezentálták azt a bizonyos nyelvet, nyelvjárást. De a mai világban, ahol megváltozott a mobilitás, a globalizáció, meg a munkahelyeknek a sokszínűsége, tehát a társadalom nem annyira homogén, mindenki egyfajta köztes változatot beszél.
És sokkal inkább előtérbe kezd az kerülni, hogy a beszélő szempontjából próbálják kutatni, hogy mit is jelent a nyelvjárás, és így jött létre a civil tudomány – ez teljesen új irányzat, és ez a magyar dialektológiában is egy nagyon jó táptalajra kapott: Ákost is bevontuk ebbe.
Van egy pesti projekt – a civil dialektológia –, amelyben számítógépes dialektológiai alapon készítettek egy térképet, és arra fellőtték az összes ilyen tartalomkészítőt, az ő anyagaikat, akik magyar nyelven bármilyen internetes megjelenést, akár egy kis videót, vagy egy ilyen nyelvlecke-szerűséget. Itt a székely nyelvlecke volt igazából az indító, amelyből írtak is aztán egy tanulmányt, bevonták a tartalomkészítőt is a tudományos megállapításoknak a kommentálásába, hogy tényleg így van-e, mint ahogy mi ezt megállapítottuk róla. És volt is egy Élőnyelvi Konferencia Budapesten, ahováÁkost szintén meghívtuk: én minden pillanatát élveztem annak a kerekasztal-beszélgetésnek. Tehát körbejárták ezt a kérdést, hogy egy civil mit tud ehhez hozzátenni. Nagyon fontos, hogy a tudomány ezt mint perspektívát vegye be a lehetőségek közé: hiszen nem lehet csak a nyelv felől megközelíteni, hanem nagyon fontos a nyelvet használóknak az oldaláról nézni a dolgokat.
Péter, te egy fiatal generációt tanítasz: olyan felnőtté érő embereket, akik azért gyakorlatilag már ott tartanak, hogy sok mindenről van véleményük. Hogy látod: ők a nyelvjárásokat értéknek, vagy valamilyen letagadandó, vagy így elhagyható valaminek gondolják? Tehát, hogy mi felé megy a világ? Mondjuk ti azért egy kiemelt közeggel dolgoztok, egy gimnáziummal. Bizonyos, hogy más mondjuk egy szaktanintézetben ennek a megközelítése? Hogy látod ezt?
H.P.: Hát van példa erre is, arra is – megmondom őszintén. Amikor ezek a témák szóba jönnek, akkor elválik a közeg olyan szempontból, hogy valaki inkább amellett van, hogy igen, érződik rajta, hallom is, hogy úgy beszél. És tényleg van az a másik rész is, pont ahogy mondod, hogy mivel gimnazista, valamilyen módon azt szeretné mutatni, hogy a köznyelvvel ő fölötte van. Tehát ha elmennénk mondjuk egy szakközépiskolába, sokkal több nyelvjárási beszélőt hallanánk. És biztos, hogy van X diák, akiben ez úgy benne van, hogy én azért gimnazista vagyok, ami egy ilyen fölötte lévő dolog, de nem ez az általános. Tényleg van ez is, az is, de nem találkoztam sok olyan véleménnyel, akik kimondottan elutasítóak lennének.
Néha egymás között szünetekben hallom, hogy az egyik a másikra odaszól, hogy mert ezt így mondja, és akkor megmosolyogja, vagy miért mondod ilyen parasztosan? Igen, működnek ezek a dolgok, de nem látom azt, hogy ez egy olyan irányba menne, ami annyira negatív. Tehát én azért még mindig jóval több pozitív visszajelzést látok arra, hogy mennyire akarnak nyelvjárásban beszélni, és amikor én ezt behozom órára, akkor szerintem úgy meglepődnek, hogy erről ilyen nyíltan, ilyen szemszögből beszélünk…
És ahogy én is meglepődtem akkor, amikor azzel szembesültem, hogy azért sok alapiskolában nem ezt kapják: hanem tényleg azt, hogy kijavítják őket – miért beszélsz csúnyán, ne így mondd… És szerintem meglepődnek, de aztán meg nyíltan beszélünk erről, és mondom, nem tudok egy olyan választ adni, hogy így vagy úgy, látom ezt is, meg azt is, de inkább azt látom, hogy a többség elfogadóbb. A másik kérdés az, hogy aztán mennyire fogják megtartani – azt már én nem tudom követni: tehát amikor ők elmennek a gimiből, hogy ők főiskolásként, diplomás emberekként fogják-e használni, ugye azt én már nem tudom.
Itt egy kicsit elérkeztünk a nyelvek presztízséhez: hogy azt mondjuk, hogy a nyelvváltozatok nyelvi szemszögéből egyenértékűek, mint ahogy a biológus is vizsgálja a nagyon szép lepkét is, meg a nagyon rút pincebogarat is. Neki ez mindegy, mert igazából a vizsgálandó téma a fontos. Azért a nyelvekről, nyelvváltozatokról az emberek ítéletet is mondanak. Azt gondolják például most Szlovákiában sokan, sok magyar nyelvű ember, aki mondjuk esetlegesen a szlovákkal megélt némi kellemetlenséget, hogy én azért fogom a gyerekemet szlovák iskolába adni, mert akkor őt nem éri ilyen kellemetlenség – ami persze nem igaz, mert kellemetlenség bárhol, bármikor érhet… De a nyelvjárásokkal kapcsolatosan még mindig van egy olyan értékítélet, hogy aki nyelvjárásban beszél, az műveletlen, buta, bunkó, mucsai, falusi tölhő… Te mondjuk a tanárok, leendő tanárok, a leendő felnőtt emberek, te pedig úgy mindenkire hatással vagy, Ákos, tehát ez azért felelősség is. Tehát ezzel azt gondolom, mindannyian tisztában vagytok, és itt térünk vissza a centrumszlenghez. A dunaszerdahelyi mondtad, hogy egy kicsit másképp is beszélik. Én azért azt tapasztaltam, hogy Szerdahelynek egy roma közössége is van, amely magyar anyanyelvű. Használ bizonyos cigány kifejezéseket a nyelvből, és ez azért hatással van a szerdahelyi belső nyelvhasználatra: Ákos, te ezt hogy tapasztaltad?
K.Á.: Gyerekként én azt tapasztaltam, hogy a legmenőbbek, a nagy csávók beszélték ezt a nyelvet. Akkor még csak nyárasdi gyerek voltam, így kijártam a faluba, és mindig a legvagányabb fickók – a helyi vagány csávók – nyomták ezt a fajta szlenget. Én meg így vizsgálódtam már akkor, hogy miért beszélnek így – amikor már tudtam, hogy a szohi az egy roma szó, és hogy miért használja azt mondjuk egy nem roma. És később, amikor már középsuliba jártam, akkor már nagyon is értettem, hogy miért van ez az erős hatás. Akkor is még mindig a legvagányabbak használták, és még talán ma is, aki magát egy picit vagányabbnak érzi a többieknél, az már így kötelezően használja ezt.
Telefonban is, mindenhol személyesen is – és fontos a hangsúly is.
K.Á.: Igen, igen. És persze nagyon nem mindegy, hogy ezt milyen kontextusban halljuk. Nekem volt egy ilyen szerencsém kilenc évvel ezelőtt vásárolni egy lakást a templomtéren itt Dunaszerdahelyen, ami a centrum belseje, és hát volt kutyám sokáig, amíg nem született kisfiam, addig nagyon sokáig a kutyámmal jártam a teret.
Szintlépés az életedben?
K.Á.: Igen, igen, igen. És amikor a kutyámat sétáltattam, és ott alattunk volt egy kaszinó, aminullhuszonnégyben nyitva volt, még államünnepen is, és ott egy ilyen nagyon különleges társaság gyűlt össze mindig, és ők annyi anyagot biztosítottak nekem, hogy elég volt lemenni egy kutyasétáltatásra, és kész volt az ötperces centrumszleng. De ezzel még mindig az a baj, hogy itt már azzal a tudatossággal építettem, meg készítettem ezeket a nyelvleckéket, hogy tudtam, hogy gyerekek hallgatnak – mert rendkívül vulgáris ez a nyelv, és szerintem azokat a részeket, amelyek így a piros 18-as karika alatt vannak, én azt a részét már nagyjából kimerítettem… De volna még egy harmincöt-negyvennyelvleckére való vulgáris kategóriás szolgáltatást még azért el lehet indítani.
Durvul a nyelv? Hogy érzitek? Tehát, hogy a mai világról azt mondják, hogy egyre élesebb, egyre polarizáltabb, ezt a nyelv vajon mennyire adja vissza? Péter, te mit tapasztalsz?
H.P.: Szerintem igen: ami az én időmben, idézőjelben tényleg még ilyen vulgárisnak számított, vagy figyeltünk rá, most már teljesen mindennapos. Az, amit itt Ákos mond, ez a szleng, abszolút adom. De azért van egy ilyen megkülönböztetés, azért ezt látom a gimnáziumban, hogy van, akinek tényleg vagányság, és van, akinek meg nem. De abszolút durvul, és olyan kifejezések mindennaposak, amelyekanno nem voltak azok. Úgyhogy igen, én úgy érzem, hogy ahhoz képest, ami volt, szerintem azért a fiatalok nyelvhasználatában több az, ami szerintem vulgarizmus, de hát mondjuk szerintük már nem is az. Viszont ha mondjuk irodalmat tanítok, és mondjuk kortárs irodalmat, hát azért a versekben is ott van. Tehát azért ne tegyünk úgy, mintha nem lenne: elmegyünk színházba, hány kortárs darabban ott van, hány filmben ott van?
Karcsi ti Nyitrán a kibocsátandó tanári gárdának, a friss pedagógusoknak mit tudtok mondani? Adurvuló beszéddel szemben mit tehet egy tanár, egy friss pályakezdő?
P.K.: Hát ez nehéz kérdés. Magánemberként, tehát nem nyelvészként megszólalva én is azt mondanám, amit Péter, hogy eléggé durvul. Én is ezt tapasztalom, ezt veszem észre. Ha a nyelvtudományból indulok ki, akkor azt tudom mondani, hogy ilyen minősítés igazából nem nagyon van, hogy az egyik szó durva, másik szó nem durva – hanem ki hogyan érzékeli. Ilyen szempontból a társadalomnak a fontos, mert a nyelvi tényeknek nincsen pozitív vagy negatív jelzője, hogy egy szó éppen szép vagy csúnya, durva, vagy éppen nem… Tehát addig nem probléma ez, amíg érzékeljük a stílusbeli, nyelvváltozatbeli különbségeket. És ugyanígy a jövőre vonatkozva is: hogyha a nyelvjárásban beszélő fogja tudni, hogy milyen helyzetben illik a nyelvjárását beszélni, el fogja tudni különíteni a funkciókat, hogy mikor nyelvjárás, mikor köznyelv – mikor lehet elereszteni magam, mikor nem lehet… mikor illik zakót venni, mikor illik pizsamában meg papucsban beszélni. Nos, ha ezt sikerül tudatosítanunk a leendő pedagógusokban, illetve az iskolákban, akkor én azt hiszem, hogy a nyelvjárásnak is lesz ilyen szempontból jövője.
Hát ez olyan szép végszó, hogy más dolgom nem is akadt itt a végére, mint megköszönni az uraknak, hogy ezt a témát így körbejárhattuk. Ugyanaz az érzésem, mint amikor lelki vezetőkkel beszélgettünk, hogy ebben még sokkal több beszélgetés benne van – a téma folytatható… Ezért a beszélgetésért is nagyon hálás vagyok, és köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást. Mindenki tegye a dolgát ott, ahol van – ugyanezzel a lendülettel, lelkesedéssel! Köszönöm a beszélgetést!
Videóbeszélgetés:
Kovács Ákos, Horváth Péter, Presinszky Károly | Sokszög