Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Nagy Jaroslav és Zsuzsa
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Idén lesz 40 éve, hogy a DAC a Föderális Ligába került. Ezen jubileum kapcsán szerkesztőségünk igyekszik olyan személyiségeket – egyben DAC-szurkolókat – is megszólítani, akik így vagy úgy, de részesei voltak ennek a nagyszerű sikernek. Rovatunk vendége ezúttal Nagy Jaroslav, a DAC egykori játékosa és felesége Zsuzsa, akikkel nem csupán az 1980-as évek dunaszerdahelyi sportsikereiről beszélgettünk.
Miközben Jaro a nagy neveket sorolja, kiérződik természetéből fakadó szerénysége. Ámulattal és mély tisztelettel hallgattam a Nagy házaspár sztoriját az Audi–Tóth–Majoros legendás csatártrióról, Vahaláról, Mičinecről, s azok családjairól. Nekem ők a DAC! Istenek és királyok! – szerk. megj.
Sziasztok, köszönöm, hogy elfogadtátok a felkérésünket. Kezdjük azzal az időszakkal, amikor Jaro a DAC-hoz került mint játékos. Milyen volt a légkör akkoriban Dunaszerdahelyen?
Jaro: Dunaújfaluról származom, a pozsonyi Slovan neveltjeként 1984-ben igazoltam a DAC-hoz. Abban az idényben kerültünk fel a Föderális Ligába, így csak a szépre tudok emlékezni! Viszont nekem akkor csak az 1984/85-ös szezon adatott meg, mivel utána elvittek katonának. „Kiöregedtem” a Slovan ifjúsági csapatából, s az égszínkékek juniorcsapatában kezdtem volna, amikor megkeresett a DAC-tól nyugodjék Brányik Sanyi bácsi, hogy lenne-e kedvem Dunaszerdahelyen focizni.
Zsuzsa: Hamarosan összeismerkedtünk, 1985 márciusában Jaro végleg Dunaszerdahelyre költözött. Ennek is már 40 éve. Jöttek a DAC-tól a kultúrházba ebédelni – én is ott voltam – és elkezdték énekelni neki a csapattársak az Elán slágerét: „Zaľúbil sa chlapec…” – pirultam! A férfi kollégáim mindannyian jártak focira, így nekem kellett bemennem helyettük meccsnapkor. Később persze én is kijutottam a stadionba, gyerekkel a nagy tumultusba. Már akkor is rengetegen jártak DAC-meccsekre. Drukker voltam, de nem az a nagy fanatikus, mint pl. a Mičinec felesége. Nem éltem úgy bele magam.
Poór Tibi, a Klikkout főszerkesztője lelkemre kötötte, hogy az első DAC-gólodat, illetve az Ekhardt-sztorit mindenképpen hozzuk szóba. A „Retro, a nyolcvanas évek focija Dunaszerdahelyen” c. könyvében erről egy külön fejezetben tesz említést.
Jaro: Az Ekhardt-történetre már pontosan nem emlékszem, azt tudom, hogy akkor igazolt el Nagyszombatba, amikor én Dunaszerdahelyre kerültem. Ahogy Brányik Sanyi bácsi, aki engem a DAC-ba hozott, szintén „eltűnt” egy időre.
Kupameccset játszottunk a Spartakkal, hallottam az emberektől, hogy „hirtelen nagy gólt rúgtam, jól bemutatkoztam”. Sokan emlegetik: 20-25-30 méterről – már nem tudom?! Valóban nagy gól lehetett, ha ennyire emlékeznek rá. Eltaláltam, na! Opálek volt a nagyszombatiak kapusa, közülük is többen megjegyezték, hogy mekkora gól volt! Én úgy vettem, hogy a gól, az gól.
Középpályást játszottam, befutottam a pálya bal oldalát. Középen Hodúr, jobb oldalon Horváth Józsi vagy Kalmár Laci. 4-3-3-at játszottunk, elöl az Audi–Tóth–Majoros. 4-3-3, mindig így volt, nem változtattunk rajta, mint mostanában. Ez volt a Szlovák kupa 2. fordulója, majd a Slovannal kerültünk össze, de azt a meccset 1:2-re elvesztettük. Minden le van írva, ugyanis naplót vezettem. Ötven évet futballoztam, viszont az az 1984/85-ös idény volt talán a legszebb. Rögtön az első évem a felnőttek között!
Zsuzsa: Aztán elment katonának…
Jaro: Igen, már biztos feljutó volt a DAC. 29 fordulón szerepeltem, az utolsó meccsre, Homonnára már nem tartottam a csapattal, ahogy a jugoszláviai jutalomkirándulásra sem. Befejeződött a bajnokság, s rá két hetire berukkoltam Besztercebányára. Bánom, hogy éppen oda, Adamec edző kezei közé. Nehéz ember volt. Mindig emlegetem, talán ha Csehországba vittek volna, máshogy alakul a karrierem?! Jobbára csak a Dukla B csapatában kaptam lehetőséget, viszont így kéthetente otthon lehettem!
Zsuzsa: Én meg minden héten mentem utána, amikor meccsük volt.
A katonaság után visszakerültél a DAC-hoz…
Jaro: 13 hónap besztercebányai katonáskodás után áttettek Liptószentmiklósra, a következő szezont ott húztam le a 2. ligában. A szenci fociklub elnöke, nyugodjék Szabados Gyuszi bácsi már akkortájt hívott Szencre, de én mindenáron a DAC-ban akartam focizni. Nem bántam meg, viszont abba a csapatba már nehéz volt bekerülni. Minden félévben jött 4-5 ligás játékos, ha a meccsre nevezett 16-os keretbe bekerültél, már annak is örültél. Ennek ellenére a két év alatt jó néhány mérkőzésen pályára léptem, és gólokat is sikerült szereznem az 1. ligában.
Zsuzsa: Én mindig nyugodt tudtam maradni. Nem láttam át azokat a „stikliket”, amit a cseh asszonyok igen. Ők a nagyvilághoz szoktak, Dunaszerdahely viszont csak egy kisváros volt. Vahaláékkal, Mičinecékkel barátkoztunk. Együtt jártunk strandra, focistafeleségek, meg Pogány Erika és a gyerekek. Nagyon jó barátnők lettünk. Ha foci volt, ha kint játszott a DAC, akkor mentünk utánuk.
Jaro: A SzNL-ban egy órával a kezdés előtt tele volt a stadion. Lehet nem volt annyi zászló, mint most, nem volt ilyen kemény mag. Egyszerűbb volt minden, de én azt mondom, nem cserélnék a mai focistákkal. Megvolt a kellő atmoszféra. Lehet most nagyobb a buzdítás, mint régen… vagyis most éppen nem nagyobb, de akkor sem.
Zsuzsa: Nagyon jó volt az atmoszféra. Láttad a szurkolókon, azokon a falusi embereken, akik bejöttek a DAC-ra, hogy mekkora tisztelet van bennük. Nem szidtak senkit, nem szidták az ellenfelet sem. Jaro falujából sokan jártak, apukája, nagybátyja mind a „focit csinálták” valahol. Após testvére még jelenleg is Félben tevékenykedik, a másik após testvére csütörtöki egyesületnél, amit aztán a két gyerek vett át, a Nagy Róbi meg az Ernő. Ők minden meccsre jöttek, tele volt a ház meccsnapkor. Ha nyertünk, örültek, ha nem, akkor szomorkodtak.
Jaro: Ahonnét én származom, rengetegen jártak környékbeliek is. Más volt a szurkolás, nem volt például olyan értelemben vett vendégszektor, mint manapság. Régi stadion, alacsony tribünök, a vendégszurkolók a hazaiak közé keveredtek. Hányszor kinéztem a lelátóra, az emberek a kerítéshez préselődve szurkoltak. Sokan elkísértek minket idegenbe is: Lévára, Szenicére…
Zsuzsa: Egyszer elmentünk Lévára, ott szidták a magyarokat, pedig a DAC-ban csehek, szlovákok ugyanúgy játszottak. Volt ilyen is, de nem volt annyira durva a helyzet, mint napjainkban néha.
Jaro: A katonaság után két évet töltöttem a DAC-nál, aztán 1989-ben eligazoltam Szencre…
Szenc után a bécsi FAC, majd Weissenkirchen következett. Illetve közben volt még egy győri epizód is. Hogy alakult a karriered?
Jaro: 1989-től 1993-ig Szencen játszottam, 1993-tól 12 éven keresztül Ausztriában. Szencen is jól éreztem magam, aztán kettévált az ország, a SzNL-ból az első 6 csapat került fel az 1. Szlovák ligába. Mindenáron fel akartunk jutni, de kikaptunk a Homonnától, így végül elmaradt a siker. Szencről Győrbe mentünk volna, már lakást is kaptunk, a gyereknek elintéztük az iskolát. Mehettem volna Izraelbe Milan Rimanovskýval, azt sajnálom, hogy nem jött össze. Akadtak kérőim, akkor itt ült velünk a zsolnai, meg a nyitrai egyesület elnöke is.
Zsuzsa: Csak oda ne menj, az Istenre kérlek! – mondtam a Jarónak. Legyen inkább Győr!
Nyugodjék Reisz Árpi szintén a Győrt javasolta, a hotelban tárgyaltunk velük nyugodjék Weisz Misi bácsinál. Kaptunk lakást, összeismerkedtünk az ottaniakkal. Klausz Laciékkal mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A két klub végül nem tudott megegyezni.
Jaro: Verebes volt az edző Győrben, de mielőtt lezárult volna az átigazolási időszak, visszajöttem Szencre. Szenc azzal, hogy nem került fel a ligába, gyakorlatilag tönkrement. A Szabados egymaga már kevés volt, a Bartko – aki később a szenci Kobat csinálta – másfelé húzott. Szencen nem volt maradásom. Isteni szerencsémre megint képbe került Brányik Sanyi bácsi, aki elvitt tíz meccsre Dióspatonyba. Eléggé le voltam törve, viszont focizni mindig is szerettem.
1993 decemberében hívott Szencről a Szabados egy pozsonyi játékosügynökkel, hogy lenne lehetőség az akkor 3. ligás, bécsi FAC-nál próbajátékra. Ketten mentünk ki a nagyszombati Sadloňnyal, aki Szencen a csapattársam volt. Januárban mindketten Bécsben kezdtük a tavaszi idényre való felkészülést. Lényegében profik voltunk, kedd, szerda, csütörtök edzés, hétvégén a meccsek. Közben hazajártam, viszont kaptunk ott is lakást. Semmivel sem kellett törődnöm, csak a focival. Weissenkirchenben sem, ahová nyugodjék Bertalan Gabi vitt ki. Négy év Bécsben, majd nyolc év Weissenkirchenben. Az FAC-nál volt egy öreg úr, egy háborút megjárt „papa”, aki úgy törődött velünk, mintha a saját gyerekei lennénk. Weissenkirchenben én lettem az elnök harmadik „fia”.
Zsuzsa: Úgy tartják, az osztrákok ridegek, pedig mintha egy családhoz költöztünk volna. Nagyon barátságos emberek! Amikor egy klubelnök kulcsot ad a házához vagy megvendégel és elvisz szórakozni! – el tudod képzelni?
Mindeközben, illetve az ausztriai vendégjáték után milyen kapcsolatotok volt a DAC-cal?
Jaro: 40 éve itt élek, így aztán ha időm engedte vagy engedi, meccsekre is járok. Egy kicsit csalódtam, amikor 120 éves volt a DAC, rólam valahogy megfeledkeztek. Nem hívtak meg a klubtól…
Zsuzsa: Én még a Jarónál is jobban le voltam törve, aminek hangot is adtam volna, de a férjem nem engedte. Jaro megveszi a jegyet, nem ingyen megy be!
Jaro: Lehet, nem látnak a meccseken, mivel nem az egykori focistáknak kijelölt tribünre járok, hanem a C-szektorba. De ez nem jelenti, hogy egyáltalán nem járok focira. Felhív a kollégám, megveszem a jegyeket és megyünk a népek közé. Rosszul esett, hogy rólam, aki annak idején többedmagammal kivívtuk a Föderális Ligát, megfeledkeztek. De nincs harag bennem.
50 éves koromban még fociztam, egykor tagja voltam a Csehszlovák U21-es válogatottnak. Ausztria után Nádszeg következett, ahol Majoros Gyuri volt az edző, majd Dióspatony, Sárosfa, Nagyabony, Nagymagyar. Volt, ahová edzőként is, időközben ugyanis leraktam a C-, majd a B-licenszes edzői képesítést.
Ha nem lenne olyan munkám, hogy 8-9 órán át talpon vagyok, talán még most is eljárnák az öregfiúk közé. Rendszeresen futok és alkalmanként a nádszegi Juhos Feri-féle Felvidék válogatottal járok focizni. És persze meg kell, hogy említsem 5 éves kisunokánkat, Borist is, akivel gyakorta rúgjuk a bőrt. Már most félelmetes bal lába van, reméljük a papa nyomdokaiba lép!
Tehát megmaradt a DAC-közeg, kvázi társadalmi eseménynek? Haverok, jó társaság, összetartozás, meccs után esetleg egy sör?
Jaro: Ülsz DAC-meccsen, ebben a modern stadionban és hallasz ezt-azt. A mi időnkben nem volt olyan, hogy felálltak az emberek meccs után és azt mondták: nem baj, majd a jövő héten jobb lesz… majd jövőre sikerül! Ha én anno a hétvégén nem bizonyítottam, fél évig nem rakott be az edző a csapatba. Hogy miért veszik ilyen könnyen az emberek, nem tudom?! Most mondjam azt, hogy annak idején jobb volt a foci?
Ahogy mi emberek, úgy a világ is megváltozott. Ezt megtapasztaltam, amikor a gyerekeket edzettem a DAC-nál, szinte „megmondták” volna a szülők, hogy kiket állítsak be a csapatba. Jött Ollári Attila, aki akkoriban az ifjúságért felelt, és azt mondta nekem: ez már nem az a világ. Fogtam magam és megköszöntem az együttműködést. Én a Slovanba nőttem fel, ahol a Cvetler meg a Hrdlička voltak az edzőim, akik 1969-ban Kupagyőztesek Európa Kupáját nyertek! Biciklivel jártam edzésre, Szencre meg busszal, jogosítványom se volt, nemhogy autóm. Ma meg Mercedesszel viszik a gyerekeket edzésre?
Zsuzsa: Aztán mondtam a Jarónak: apa, leteszed a jogsit te is… Én az ezt megelőző, „harmadik” korszakra is emlékszem, mivel apukámmal jártam kislány koromban meccsekre. Anyum nővérének a férje volt Matics Karcsi, aki csinálta a focit Szerdahelyen. Egyik héten a DAC-ra, másik héten az ETO-ra mentünk. Itt is, ott is otthon voltunk. Szerdahelyen emlékszem a régi lelátóra, a Kása Merci néni nélkül nem foci, a Kása Feri bácsi, Veréb Pista bácsi és a felesége minden meccsen ott ültek. Már akkor olyan hangulat uralkodott, pici gyerekként ebben nőttem fel.
Jaro: Szerdahelyen minden adott ahhoz, hogy focizzanak, és hogy jól focizzanak. Mi anno beültünk a kék kisbuszba, hogy megyünk Abonyba edzeni, de a busz nem indult. Mit mondott az edző? – persze, neki könnyű volt, ő autóval ment. Futás ki Abonyba! Levezette az edzést, kérdezzük: tréner hol a busz? Nem tudták megjavítani, futás haza Szerdahelyre! Nem irigylem a mostani játékosoktól a luxust, a világ erre fordult.
Zsuzsa: Csak nem képesek kihasználni a jót!
Jaro: De hogy miként hozzák vissza azt a 10 ezer embert a stadionba, azt nem tudom. Félidőben hazamennek a szurkolók? – mondom, mi ez, vége van a meccsnek? Aztán nézem, hogy nem, a Trencsén vezet szünetben 3:1-re. Vagy hallom a drukkerektől, hogy összetépik a bérletüket? Mi anno csak salakpályán játszottunk előkészületi meccset, és ezer ember kijött minket megnézni. Amikor mesélem, hogy annak idején, amikor a DAC-ban fociztam, Gombán voltam „alkalmazott”, oda jártam a fizetésemért – nem akarják elhinni. Pedig anno meg ilyen világ volt…
Mindössze 8 éves gyerek voltam, amikor 1984-ben Jaro a DAC-hoz került. Ő 18, nekem gyereknek már bácsi, akivel most egy asztalnál ülhettem, beszélgettünk és tegeződünk. Ugye érzitek, kedves olvasók, micsoda megtiszteltetés ez nekem!? Köszönöm szépen a riportot. Hajrá, DAC!