Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Weisz Julianna – In memoriam Weisz Mihály
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
„Akinek tizenegy gyereke volt és három otthon” – Weisz Mihályról, a DAC köztiszteletben álló egykori elnökéről emlékezik meg szurkolói rovatunkban Misi bácsi lánya, JUDr. Weisz Julianna. Idén lesz 40 éve, hogy a DAC a Föderális Ligába jutott. Ezen jubileum kapcsán szerkesztőségünk igyekszik olyan személyiségeket is megszólítani, akik így vagy úgy, de részesei voltak ennek a nagyszerű sikernek.
Üdvözlöm kedves Julianna, köszönöm, hogy elfogadta a felkérésünket. Nyugodjék édesapja, mindannyiunk Misi bácsija, ha jól tudom, 1978-tól volt a DAC elnöke. Hogy emlékszik vissza ezekre az évekre?
Sokkal régebbre mennék vissza, az 1930-as, 1940-es évekre, amikor apuék gyerekkorukban a DAC-ban fociztak. Majd jött a 2. világháború. Apu egyik testvére, Weisz Dezső egyébként bele is került a 100 legjobb DAC-futballista almanachjába. Apu később abbahagyta az aktív focit, úgy érezte, passzívan sokkal többet tud nyújtani a város sportegyesületének. Már az 1950-es években a focival foglalkozott, sok futballista miatta jött Dunaszerdahelyre játszani.
Végeredményben gyerekkorom óta bennem voltak azok a témák, amikkel az apu foglalkozott: a foci, az autók, a Duna Hotel, amelynek 1971-től lett az igazgatója. Előtte pedig a Kulacs, ahol dolgozott, s amely épület tulajdonképpen anno a mi házunk volt. De ugyanígy a politika, a kultúra, a színházi élet.
Szüleim nagyon sokoldalú személyiségek voltak, így roppant sokrétű lehetett az a téma is, ami odahaza szóba kerülhetett. Abban az időben sajnos kommunizmus volt az országban, ezért meg voltak szabva a korlátok, a lehetőségek. Ennek ellenére otthon kialakítottunk egy oázist, ahol részben tudtunk úgy élni, ahogy akartunk.
Jöttek a sportsikerek, nem csupán a fociban, hanem a többi szakosztálynál is. Szóba került az új stadion építése, apu rengeteget szervezkedett. Emlékszem rá, hogy a Duna mellől hozták a gyeptéglákat, mert ilyen jó fű csak ott nő és nem megy tönkre. Emlékszem a fedett lelátó építésére, illetve azokra a történetekre, hogy mikor, kiket hoz a DAC-ba focizni. Mentünk az utcán, és leállítottak minket, hogy áruljuk el, kiket hoz a Weisz elnök úr a DAC-ba? Persze tudomásunk volt róla, mikor, hová megy az apu tárgyalni: Prágába, Ostravába, Pilzenbe, … vagy, hogy kik a kiszemeltjei, de sosem mondtuk el, nehogy a konkurencia lecsapja őket a kezéről.
Akiket kiszemelt, általában Szerdahelyre csábította. Hogy érte mindezt el?
A csehszlovák 1. ligás korszakban a sok ligás játékos szívesen jött Dunaszerdahelyre – tehát a 15 milliós Csehszlovákia idejében egy kis magyarlakta városba – mert tudták azt, hogy itt törődve lesz velük! Nekünk nem intézett állami lakást, de a focistáknak igen. Autókat a Tuzexből, farmereket, színes tévét… Azt szokták mondani, hogy „a Weisz Misinek tizenegy gyereke van és három otthon”.
Szerette a focit, érdekelte és tényleg szívvel-lélekkel csinálta. Az egész család hozzá alkalmazkodott. Mindenkit mozgósított, hogy a mérkőzések alkalmával tele legyen a stadion. 10-12 ezer embert! Ha egy kiszemelt játékost szeretett volna megvásárolni, előbb szóban megegyeztek, majd meghagyta, ki, hova és mikor menjen a pénzért. Olyan is megtörtént, hogy a megbízott személy elment a pénzért, de csak a felét adta át a megbeszélt összegnek, vagy nyelvi hiányosságai voltak. Persze visszajutott apu fülébe, és legközelebb megfelelőbb személyt küldött.
Amikor a Divízióból bejutott a DAC a Szlovák Nemzeti Ligába, apu egyik barátja, Dr. Ladislav Kačáni – a Slovan egykori orvosa, egy időben a csehszlovák junior válogatott trénere – éppen a kuwaiti csapatot edzette. Valahogy megtudta a hírt, s onnét Kuwaitból küldött egy képeslapot az apunak, amire csak ennyi volt írva:
„Miši Weisz, Československo”
Képzelje el, a képeslap megérkezett, anélkül, hogy a pontos cím rá lett volna írva! Anélkül, hogy valaki ellopta volna, mert ugye abban az időben ilyen is gyakran előfordult. A képeslap tehát megérkezett, a mai napig megvan. A szövege pedig a következő:
„Miško, blahoželám Ti! Tvoj najbližší cieľ je UEFA?”
Dr. Kačáni tudta azt, hogy az apunak milyen képességei vannak, s ha valamit a fejébe vesz, akkor azt el is éri. Ha néhány évbe bele is telt, de UEFA-kupás meccseket rendeztek Dunaszerdahelyen. Lásd a Bayern München 1988-ban!
Ön személy szerint mennyire érezte „kötelezőnek” részt venni a DAC mérkőzésein? – idézőjelben persze.
Semmi kötelesség nem volt, hozzá tartozott a család életéhez, ugyanúgy, mint az autók vagy a kultúra. Nap mint nap a focival is éltünk, mivel engem is sok minden érdekelt. Amikor Pestre ment, bennünket is elvitt a különböző előadásokra: a Mikroszkóp Színpadra, a Vidám Színpadra, a Kamara Varietére és az Operába. Sokat jártunk, a gyerekkorunk része volt. Apu személyesen ismerte Gobbi Hildát, Heller Tamást, vagy már élete alkonyán Leonard Bernsteint – hogy csak pár nevet említsek. Rendszeresen megfordultunk Győrben, a Rába ETO mérkőzésein is. Abszolút semmi sem volt kötelező, a húgom például nem is járt a DAC-ra, az öcsém igen és én is. Nem minden meccsre, de ha időm engedte, mentem. Az öcsém dolgozott is a DAC-nak, apu életét mentette meg egyszer azzal, hogy mellette volt és gyorsan kórházba tudta vinni.
Amikor bejutottunk a SzNL-ba, utána háromszor próbálkoztunk feljebb kerülni. Egy alkalommal a bíró ellenünk fújt, amiért az aktívabb szurkolók meg akarták őt támadni, de az apu leállította a tömeget. Kiállt a sokezer ember elé a stadionban és kijelentette, hogy a bírónak nem eshet semmi bántódása! Ellenben személyesen garantálja, hogy ez a bíró soha többé nem fog meccset vezetni a DAC-nak, de még az 1. ligában sem. Nem is vezetett, soha többé!
Egyszer a Dinamo Kijev játszott Dunaszerdahelyen barátságos meccset, és akkor is valakinek érdeke volt lefizetni a bírót, hogy a DAC veszítsen. Apu ezt megakadályozta azzal, hogy a repülőnél várta a bírót, hogy ne tudják őt megkörnyékezni.
Egy másik történet: Otthon kellett maradnom, mert éppen beteg voltam. Akkor még férjnél voltam, és a férjem a nagyobbik fiammal ment focira – lehetett ez kb. ’84 tavaszán? Igen ám, csakhogy a kisebbik fiam, aki nagyjából 3,5 éves volt akkor, szintén el akart volna menni velük. Ő is a focin nőtt fel, de hogy most ne menjen, mert kicsi még stb. Lényeg a lényeg, hogy meghagytam a férjeméknek, zárják be kulcsra az ajtót, hogy ne tudjon kimenni utánuk. Így is történt, erre a gyerek kimászott az ablakon és elindult egyedül. A kórháznál találkozott egy ismerőssel, aki meg is kérdezte tőle, hogy hova mész? Erre a gyerek: Megyek a Misi után a futballra! – és az ismerősünk meglepődve ugyan, de hagyta őt továbbmenni, mert tudta, hogy meccs lesz. Persze a fiam odatalált a stadionba, eleven gyerek volt…
Édesapja az egész egyesület elnöke volt, viszont a focit talán mindennél jobban szerette, nagyon bele tudta magát élni a mérkőzésekbe. Olyannyira, hogy egy alkalommal rosszul is lett a stadionban.
1982 májusában történt. Ez volt az a mérkőzés, amit az imént említettem. Annyira átélte a helyzetet, hogy szívritmuszavara lett. Már régen vége volt a focinak, de ő csitította a tömeget. Akkor is rekordnézőszámot jelentettek – később sokszor a Bohemians vagy a Sparta meccseire nem jártak annyian, mint akkor a SzNL-ban, vagy majdan a Föderális Ligában a DAC-ra!
Az öcsém már korábban elment, de valamiért visszaautózott a Sport utcába és feltűnt neki, hogy még mindig sok autó és nagy tömeg áll a stadionnál. Megállt a főbejárat előtt és hallja, hogy az apu beszél, majd lelassul a beszédje. Kiugrott az autóból, addigra már két DAC-játékos hozta az aput, mert közben összeesett. Másodpercek teltek el csupán, beültették aput az autóba és irány a kórház. A gyors, határozott fellépés megmentette az életét.
Úgy vélem, az édesapjának nem csupán szívügye volt a DAC, hanem az embereknek akart adni valamit a futball által. A szórakozás lehetőségét, egy jó hétvégi programot, vagy az összetartozás érzését!?
Talán azzal kellett volna kezdenem, hogy bennünk nagyon erősen jelen volt, jelen van a lokálpatriotizmus. Apu és a nagyszülők részéről egyaránt, akik sok mindent tettek a város és a járás ügyeiért. Végeredményben mindannyiunkban benne lakozott, lakozik a segítőkészség. Segíteni az embereken, jó ötleteket adni és realizálni azokat. Ha valakinek orvos kellett, akkor szerzett, ha színes tévé, minden megvolt. Nem a biznisz miatt, apu egyszerűen szerette az embereket, és jó értelemben véve büszke volt rá, hogy adni tud az embereknek.
Tudni kell róla, hogy a saját belépőjegyét is megvette, és jutalom nélkül végezte a tevekénységét. Illetve nála a jutalom a siker, a szeretet és a tisztelet volt. Amikor anno a DAC-nak nem volt pénze, kifizette például a klub villanyszámláját. Már több hónap el volt maradva, kikapcsolták volna a villanyt. Ugyanúgy tudomásom volt róla, hogy több alkalommal a játékosok kosztját is saját zsebből állta. Szintén többektől hallottam, még a prágái kluboknál is emlegették a nevét, hogy nekik miért nincs egy ilyen Weisz Mihályuk?
Ez most nem a reklám helye, de én például a mai napig ügyvédként tevékenykedek. Ha találkozok valakivel bárhol a világban, igyekszem bemutatni Dunaszerdahelyt és a környékünket. Hogy ez egy nagyon régi város, és hogy Kis Jeruzsálemnek hívták. Vagy a termálfürdő kapcsán, amikor felfedezték a forrásokat, akkor én kereskedelmi és idegenforgalmi főosztályvezető voltam. Tehát ilyen téren is csináltam a reklámot a városunknak, járásunknak.
Vagyis amit az imént elkezdtem, ha találkozok valakivel, hozzáteszem, hogy Weisznek hívnak és Dunaszerdahelyről vagyok. Erre megkérdezik, hogy ön a Weisz úr menye? – mondom nem, a lánya vagyok. Annak ellenére, hogy 1990-ben – idén, április 2-án lesz 35 éve – elhunyt, a mai napig emlékeznek rá. Vannak olyanok, akik az életkorukból kifolyólag személyesen nem találkozhattak vele, de mégis tudják ki volt Weisz Mihály, és hogy mit tett a városért, a fociért. De nem csak a fociért, ott volt az asztalitenisz, a birkózó szakosztály, meg a többi részleg. Szeretettel és tisztelettel emlegetik őt!
Jelenleg is követi a DAC-ot? Felépült az új Aréna, és köztünk szurkolók közt gyakran felmerült, hogy ki lenne méltó névadója?! S ha már nem lett Weisz Mihály Stadion, legalább egy lelátót megérdemelne az édesapja!
Természetesen figyelem a DAC pályafutását, de nem járok meccsekre. Be kell, hogy valljam, legutóbb az apu tiszteletére rendezett egyperces néma csenden vettem részt. Az Aréna gyönyörű, a Világi doktor úr jó munkát végzett, és továbbra is DAC-drukkernek tartom magam. Párszor meg lettem szólítva, még a kétezres évek elején, hogy legyek ott a DAC vezetőségében. Illetve az előző tulajdonosi körökben volt róla szó, hogy apuról neveznék el a régi stadiont. Még az anyu is meg lett szólítva, hogy beleegyezését adná-e? Idén júliusban lesz 15 éve, hogy anyu már nincs köztünk, tehát ez sem tegnap volt.
Arról is hallottam korábban, hogy a következő szobor az apuról lenne mintázva, másik két jeles dunaszerdahelyi személyiséggel egyetemben. Gondolok itt Vámbéry Árminra – akit az Antal András nagyapám sokat kutatott –, illetve Szladits Károly professzorra. De felmerült Vermes Ferenc neve is többek között. Apu még megélte a bársonyos forradalmat, élete utolsó évében sikerült neki Ausztriában, Bécsben dolgoznia. A ’89-es események után többször meg szólították, hogy vállalná-e a DAC elnöki tisztségét, de visszautasította, mert pontosan látta, mi lenne az ő szerepe ebben a történetben. Halála után Dunaszerdahely városa tisztelte meg őt azzal, hogy 1994-ben a város első Pro Urbe Díját apu kapta meg…
Kedves Julianna, köszönöm szépen ezt a megtisztelő beszélgetést, ami úgy vélem, felér majd egy kordokumentummal, s beáll azok sorába, akik tisztelettel és alázattal emlékeznek meg az Ön édesapjáról, Weisz Mihályról! Hajrá, DAC!