Néhány napja tűnt fel a Netflix kínálatában az a négyrészes minisorozat, amelyet többen is a figyelmembe ajánlottak. Mindenki azt mondta, tetszeni fog. Hogy tetszett-e? Nem tetszett. A tetszés ugyanis nem elégséges kifejezés arra az érzés- és gondolatcunamira, amit kiváltott belőlem – megrémültem, megdöbbentem, elmerengtem. Belevágott a húsomba, az elevenembe. Sőt, félteni kezdtem a nem létező gyermekem. Lássuk, mit adott nekem, illetve mit adhat másnak a Kamaszok c. sorozat!
Az első részben dinamikus képkockákon követhetjük végig, ahogyan egy brit családra gyakorlatilag rárúgja az ajtót egy kommandós osztag. Az ágyból kirángatják a család tizenhárom éves kamasz fiát, Jamie-t (Owen Cooper), akit gyilkossággal gyanúsítanak. A srácot őrizetbe veszik, majd láthatjuk a kihallgatást és a szülők döbbent reakcióit, akik képtelenek elhinni, hogy fiuk képes lenne egy ilyen bestiális tettre egy kortársával szemben. Az ügy szálai azonban ennél sokkal tovább és mélyebbre vezetnek…
A sorozat írói (Jack Thorne és Stephen Graham) bátran feszegetnek olyan nehéz témákat, mint a nőgyűlölet, az incelmozgalom és az Andrew Tate-féle tartalmak kártékony társadalmi hatásai (ha még sosem találkoztál a témával, ajánlom, hogy merülj alá és szörnyülködj). Terítékre kerül a toxikus maszkulinitás, az online térben elkövetett, láthatatlan bántalmazás és a kontrollálatlan agresszió, ami a tinik közösségi médiás jelenlétéből fakad.
Philip Barantini rendező óriási bravúrja, hogy mind a négy epizód egyetlen snittből áll, a képeket csak a helyszínekre való átsvenkeléssel variálja, vágás nélkül. A néző így teljesen bele tud helyezkedni a szituációkba anélkül, hogy vágások törnék meg az események szabad folyását, ilyen körülmények közt pedig a színészi játék is szabadon szárnyalhat, improvizatív elemekkel kiegészítve.
Apropó, színészi játék! A főszereplő mellett óriásit alakít a kriminálpszichológus szerepébe bújó Erin Doherty is, aki töretlen kitartással próbálja feltárni a gyilkossági ügy valódi motivációit. Emellett a Jamie apját alakító Stephen Grahamet kell kiemelnem, aki különösen érzékeny játékkal mutatja be azt az apatípust, aki a gyermeke jólétét abban méri, hogy anyagi szempontból mindent megad neki. Miután rádöbben, hogy nevelési elvei csődöt mondtak, változás áll be a viselkedésében és ennek hatására, végre őszintén kezd kommunikálni a feleségével (Christine Tremarco) is.
Ez a sorozat egy elrettentő tanmese. Egy ordító felkiáltójel.
Miközben a négy részt pörgettem, valami kimondhatatlanul nehéz súly nehezedett a vállamra. Felelősségek, válaszutak, döntések – hogyan lehet jó szülőnek lenni 2025-ben? Mi mindenre lehet ráhatásunk a kamaszok életében? Pontosan kikkel lóg a gyerek és mit csinálnak együtt? Kivesszük-e a gyerek kezéből a telefont, vagy határokat szabunk az internethasználatot illetően? Mennyire szabja meg a gyermekem sorsát és tetteit az, ahogyan az ellenkező nemről véleményt fogalmazok meg előtte? Fojtogató és nehéz kérdések, de talán még nehezebb őket megválaszolni.
A Kamaszok pedig talán épp ebben segíthet: megnyitni az eltérő generációk – szülők, kamaszok, tanárok, nevelők közötti diskurzust.