Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Straka Márta és Iván (1. rész)
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
„Nagy József lett a DAC klubelnöke, aki megbízott minket a Sporthotel vezetésével” – rovatunk vendége a Straka házaspár, Márta és Iván, a DAC Sporthotel egykori üzemeltetői. Idén lesz 40 éve, hogy a DAC a Föderális Ligába jutott, illetve hogy átadásra került a DAC-stadion akkori központi lelátója. A jubileum kapcsán szerkesztőségünk igyekszik olyan személyiségeket is megszólítani, akik mindezen eseményeket testközelből átélték. A Straka házaspárral készült beszélgetés első részét olvashatják.
Köszönöm, hogy elfogadták a felkérésünket. 40 éve jutottunk fel a Föderális Ligába, illetve 40 éve került átadásra az DAC-stadion egykori főtribünje, s vele együtt a Sporthotel, ami anno a mindennapjaikat jelentette. Hogy emlékeznek vissza az ide vezető útra?
Iván: 1985-ben adták át a Spartakiádra, ahol én már ott voltam. Előző nap még teljesen üres volt a Sporthotel, nem volt szőnyeg sem, éjjel rakták fel a lambériát, mert május 9-re készen kellett lenni mindennel. 1985-ben megnyílt a Sporthotel, mivel szakmabeli voltam, ott kezdtem dolgozni. Kis idő után követett a feleségem is.
Márta: Nagy József, az Agrostav igazgatója lett a DAC klubelnöke, aki megbízott bennünket a hotel vezetésével.
Iván: Volt kötődésem a DAC-hoz. Abonyi születésű vagyok, 1975-ben behoztak futballozni a szerdahelyi ifibe, ami egy falusi gyereknek nagy dolog volt akkoriban. Többek közt a mostani klubelnök, Végh Tibor „Dzsaja” volt a csapattársam. A nagycsapat kerületi bajnokságot játszott – 1977-ben jutottunk a divízióba. Jó kis csapat volt akkoriban. Néztük a „nagyokat”. Ha otthon játszottunk, utánunk mindig a nagycsapat következett, ha idegenben, akkor pont hazaértünk a nagycsapat mérkőzésére.
Csehországban voltam katona, ’83-ban szereltem le, már akkor kijelentettem, 1. ligát fogunk rúgni. A csehek azt sem tudták, hol van Szerdahely, nem találták meg a térképen. ’83-ban már „tolakodtunk”, ’84-ben is ott voltunk, aztán ’85-ben harmadik nekifutásra sikerült felkerülnünk.
A nyolcvanas évek elején, ha valaki késett öt percet, több mint valószínű, lemaradt az első gólunkról. Akció, akció hátán, totális támadófocit játszottunk. Öröm volt nézni őket, minden percét élveztük a játékuknak…
Márta: A gimnáziumban osztálytársak voltunk a férjemmel, 15 éves korunktól ismerjük egymást. Akkoriban még nem voltam annyira a foci elkötelezettje, Ivánról tudtam, hogy focizik, édesapám és bátyám a Vasasnak szurkolt. Illetve, mivel az utcánkban csak fiúk laktak, beálltam közéjük néha én is focizni. Sportoltam a magam módján, ahogy napjainkban is.
Nehéz időszak volt, alkoholt nem árulhattunk. Viszont nyárra már le voltak beszélve cseh turistacsoportok az akkori Tatratour részéről a 40 fő elszállásolására alkalmas Sporthotelben. A Nagy József számomra egy óriás személyiség volt, egy ekkora pozícióban lévő ember, aki megbízott bennünk, 25-26 éves fiatalokban: „Maguk ezt megtudják oldani! Csinálják meg ezt a nyarat” – mondta. Nem volt egyszerű, de végül is megoldottuk. Szombatonként váltották egymást a turistacsoportok, közben pedig folytak a mérkőzések is. Különböző fogadások stb. Ne feledjük, ez volt a DAC akkori aranykorszaka.
Iván: Csakhogy képben legyünk: Felkerültünk a Föderális Ligába, első hazai meccs a Vítkovice ellen. Volt kint egy kis büfé, sört kellett árulnunk, de se hűtőbox, se kompresszor. A 15 hektoliter sört Zsiguli-pumpával nyomtuk ki, vízhólyagos lett a tenyerem. És akkor még százliteres hordók voltak, nem ez a finom csapocska, mint most, hanem tűvel kellett felszúrni. Egy ember folyamatosan pumpálta, a másik meg permetezőpisztolyokkal csapolta a sört. A 15 hektoliter sör elfogyott, mellette az üdítők stb. Ezt nyomtuk jó pár hónapig, mire bele tudtunk invesztálni egy hűtőboxba. Ez volt a kezdet, a feleségem lett a vezető, én meg kvázi pincér.
Úgy vélem, megbirkóztak a feladattal. Jól gondolom?
Márta: Megcsináltunk a nyarat, mai eszemmel biztosan nem mentem volna bele, de véghezvittük. Tapasztalatlanok voltunk, embereket kellett felvenni, akik sokkal tapasztaltabbak voltak, mint mi. Véget ért a nyári szezon, és mondja Nagy József, hogy vannak jelentkezők a vezetői posztra. Azt feleltük, ha ezt a nehéz nyarat megcsináltuk, akkor szeretnénk maradni.
A játékosokat is mi étkeztettük. A Stadtrucker doktor úrral és a Gašpar Miro dokival egyeztettük minden héten az étlapot. A doktor előírta pl. a zabkását, a játékosok fújozták, s mivel én álltam ott felettük, rajtam csattant az ostor. De ez volt a legkisebb baj, végül is jó pár évig csináltuk.
Iván: Egyik legnagyobb kihívás 1988-ban az a bizonyos DAC-Bayern meccs volt. Megrendeltük a 30 hektoliter sört, megterveztük a menüt, a sátrakat. A mérkőzés reggelén kapjuk az utasítást, hogy nem lehet árulni még tízes sört sem! Na, ez probléma volt, a sörre ugyanis mindössze kétnapos szavatosságot adtak. Hétfőn megkapod, szerdáig el kell adnod, ha a nyakadon marad, megbugyvad. Hálistennek Imi barátom volt a sörelosztónál és visszavette. Óriási szerencsénk volt.
Akkoriban más volt a közeg, ha véget ért egy mérkőzés, lényegében mindenki számára nyitva állt az étterem, így közvetlen kapcsolat volt a játékosok és a szurkolók között. Már aki befért persze, mert hatalmas tömeg gyűlt össze mindig. Szóval lezuhanyoztak a játékosok és jöttek fel az étterembe: „Helló, szevasz, szia…” – beszélgettek. Sőt, rengeteget jártam velük az éjszakába.
Délután véget ért a meccs, mivel villanyvilágítás még nem volt ugye, és a szurkolóktól jöttek a meghívások a játékosok felé: „Gyertek ide, hozzánk gyertek – vacsorameghívások, mit fogyasztotok?” Hogy is mondjam, a csapaton belül szintén volt egy kemény mag, akik tudtak „élni”.
DAC-szurkolói közegekben csakis a megbecsülés szintjén számtalanszor elhangzott: „Ők az mellett, hogy tudtak inni, a focit mesterfokon művelték.” Tehát a pályán semmi sem látszott abból, ami esetleg „éjszaka történt”. Milyen volt egyébként a kapcsolatuk a játékosokkal?
Iván: Ez pontosan így van, a pályán ez sosem látszott meg. Mondjuk úgy, voltak köztük bohém gyerekek.
Márta: Kártyázni nagyon szerettek. Hogy milyen volt a kapcsolatunk velük, erről mondok egy példát: Amikor Kašpar 50 éves lett, felhívott: „Meg kell, hogy hívjalak benneteket az „ötvenesemre”, mert veletek töltöttem a fiatal éveimet. Ti hozzám tartoztok!” – ez pontosan így történt. Ráadásul nekem azelőtt nem volt meg a megfelelő képesítésem, csak a gyakorlati, mivel vendéglátós családból származom. S akkor együtt kezdtük távúton a pöstyéni hoteliskolát, Pavlík Rudi, Kašpar Peťo és én. Ez aztán tényleg pontot tett az i-re, velük nagyon jóban lettünk, meg a Mičinecékkel. Együtt jártunk szórakozni, meg Pogány Misivel és az Erikával. Napi szinten jártak be a focistafeleségek is az étterembe, ahol mi dolgoztunk.
Iván: A mai napig Mičinecék, ha a jönnek Szerdahelyre, megállnak nálunk is. Tartjuk a személyes kapcsolatot. Amikor ’87-ben Kopřivnicén megnyertük a Csehszlovák Kupát, már zártuk volna be az éttermet, de jött egy telefon: „Kinyitni, vacsorát készíteni!” – valamikor éjféltájban érkeztek haza, ünnepeltünk reggelig.
Az nagy akció lehetett. Milyen alkalmak voltak még?
Márta: A focista évzárók egy külön fejezet. El nem tudja képzelni, milyen bulik voltak, reggel nyolckor még mindenki táncolt.
Iván: Az első szilveszter hatalmasra sikeredett! Akkora érdeklődés mutatkozott a szilveszteri bálra, hogy a sportcsarnokból is áthoztuk a székeket, a fenti terasz részen mindenhol ültek. A zenekar Drenyovszky Karcsi vezérletével szmokingban, éjfél után pedig focistaszerelésben, focicsukában húzták a talpalávalót. Nagyon jól zenéltek, reggelre olyan lett a terem, mint a dzsungel. Az a rengeteg konfetti mindenütt.
Márta: Képzelje el, hogy ennek idestova negyven éve, de vagy öt évvel ezelőtt még valaki megállított az utcán, hogy emlékszem-e az első szilveszteri bulira a DAC Sporthotelban?! Hogyne emlékeztem volna, felejthetetlen élmény. Sokszor fogytán volt az erőm, de a Nagy József a hattérből mindig biztatott:
„Meg kell csinálni Mártika, meg kell csinálni!” – ezt a bizonyos szilvesztert is például, holott legszívesebben becsuktam volna és irány pihenni. Nekünk is volt gyerekünk, aztán amikor a Mária megszületett, akkor hagytuk abba. A Gábor megszenvedte, hogy szülei ilyen munkakörben dolgoztak. Szerető családunk nélkül nem is tudtuk volna megoldani.
Saját képeslapot árultunk, azok a cseh turisták pedig szintén egy külön élmény volt…
Iván: Nem voltak úgymond elszeparált páholyok, tehát minden a szemünk előtt történt. Én aztán elmentem 89/90-ben, amikor jött a rendszerváltás, a feleségem pedig a Mária lányunk születésekor. Később szóba került a Sporthotel privatizációja, meg miegymás…
Egyelőre tisztelettel megköszönném, Ivánnal időközben letegeződtünk, viszont az egyszerűség kedvéért a riportot továbbra is egységesen magázódva szerkeszteném. Ha megengedik, ezzel zárnám a beszélgetésünk első részét, amit hamarosan folytani fogunk. Addig is, hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…