Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Straka Márta és Iván (2. rész)
„Büszkék vagyunk rá, hogy mindkét gyermekünk a DAC csapatkapitányaként vonult vissza!” – rovatunk vendége ismét a dunaszerdahelyi Straka házaspár, Márta és Iván, két nagyszerű sportember, Straka Gábor és Gútay Straka Mária szülei. A Strakáékkal készült beszélgetés második részét olvashatják. Ha lemaradt az első részről, ide kattintva megtalálja.
Ott fejeztük be legutóbb, hogy teltek az évek, otthon várta önöket a kisfiuk, Gábor, majd megszületett Mária lányuk is, időközben pedig mindketten búcsút intettek a Sporthotelnek. Gábor és Mária felnőttként élsportolók lettek. De vajon hogyan indult a pályafutásuk?
Iván: Gábor úgy született, hogy nem kézbe fogta a labdát, hanem azonnal rúgta. Egyértelmű lett tehát, hogy a Gorkij [ma Szabó Gyula AI] alsó tagozata után a Hviezdoslav utcai sportiskolába [ma Vámbéry Ármin AI] jár majd. Gyerekkorától Takács Pista volt az edzője. Később én lettem a csapatvezető, s büszkén mondhatom, hogy ez a DAC-csapat lett egyedüliként szlovák bajnok, kint is, teremben is. Nagyon jó korosztály volt, belőlük több elsőosztályú futballista került ki. A diákévek után Gábort a pozsonyi Inter kereste meg. Kérésükre igent mondott és a pozsonyi Duna utcai Magyar Gimnáziumban tanult tovább – két évig. Eleinte minden jól ment, de egy edzőcsere mindent megváltoztatott. Az új edző ugyanis nem szívlelte a magyarokat. Jó teljesítménye, szorgalma ellenére nem nevezte egy kuriózumnak számító amerikai turnéra. Így van ez, amikor a szakmaiságot felülírja a nemzeti hovatartozás. Ennek az ékes bizonyítéka, hogy abból a csapatból egyedül ő játszott később 1. ligát!
Márta: Ez övön aluli volt, egy 16-17 éves gyereknek, akinek a nyári szünete úgy telt, hogy… – és ezt mindenkinek a figyelmébe ajánlom, aki úgy gondolja, hogy egyszerű az élsport. Reggel a 6-os vonattal felutazott Pozsonyba, lement a délelőtti edzés, aztán ott a Kuchajda környékén valahogy ki kellett töltenie az időt, majd délután a következő edzés és este haza. Ez volt a nyári programja, míg a többiek a lábukat lógatták a strandon. A történtek után hazajött Dunaszerdahelyre.
Mária szintén játszott a DAC-ban, csak a sportág nem egyezik: kézilabda!
Iván: Máriával úgy voltunk, hogy mivel Gáborral „bejártuk az utat”, inkább nem próbáltuk a sport felé terelni. Elmúlt tízéves, amikor megízlelte a kézilabdát, és hogy mondasz ellent a gyerekednek, ha szereti azt, amit csinál? Nála így kezdődött. Jött a Győr meg a sérülések.
Márta: Táncoljon, szavaljon, járjon drámai szakkörre, csak a sportot ne. Koczó Klári volt a tanára a Komenský suliban [ma Kodály Zoltán AI], nála kezdett kézilabdázni.
Aztán egyszeriben kerületi válogatott lett, s mindezt úgy, hogy egyetlen mérkőzését sem láttuk addig. Később Méhes Tibi edzette őket. Fejlődésében kulcsszerepe volt Brunczvik Tündének, aki túl a szakmaiságon, emberileg is mindig támogatta. Amikor elvégezte a nyolcadik osztályt, Győrben volt egy válogató. Így került végül is Győrbe.
Érdekes történet az ifjúsági sport, Mária ebből írta a diplomamunkáját. Elmentem utána Győrbe a felkészülésre és nem ismertem meg. Egy 15-16 éves elgyötört, tántorgó leányzót láttam, totál kikészítve, a legvadabb felkészülés fázisában. Úgy gondolom, a diák- és ifjúsági sportban nem áldoznak kellőképpen a rehabilitációra. Nem tudom, most hogy van – szerintem azóta változott valami –, de akkor ezt tapasztaltuk. Két évet játszott Győrben, nagyon jól ment neki, aztán jött egy térd keresztszalag-szakadás. Abból a csapatból talán öten-hatan jártak ugyanígy, ami nem hiszem, hogy véletlen. Hiányzott a háttér, hibáztathatjuk persze magunkat is, de nem tudsz naponta átjárni Győrbe, hogy elvigyed a gyereked nyújtani, vagy valami rehabra. Ő is hazakerült Szerdahelyre, itt játszott a HC DAC-ban, aztán még egyszer elszakadt a térdszalagja.
Időzavarban vagyok: Mária és Gábor játszott egy időben a DAC-ban?
Iván: Büszkék vagyunk mindkét gyermekünkre, mert saját erejükből érték el, amit elértek, és szerintem ritkaság, amit most mondani fogok: mindkét gyermekünk a DAC csapatkapitányaként vonult vissza! Gábor a focisták között, Mária a kézilabdában.
Visszatérve erre a szurkolói riportra, Poór Tibor hívott engem már három éve is miatta. Akkor olyan passzban voltam, hogy azt mondtam neki: Tibi, nem biztos, hogy most jó riportalany lennék. 40 év után ugyanis nem mentem ki a meccsre. 1975-től jártam, ha kiestünk, ha ment a csapatnak, ha nem. Bérletem volt, klassz csapatunk volt, meccs előtt és meccs után leültünk, megbeszéltük. Egyszer csak rájöttem, hogy már nincs mit megbeszélnünk. Ez lett a gond! Az volt az érzésem, olyat akarnak „lenyomni a torkomon”, ami nem megy le.
Elvárásom, hogy egy profi labdarúgónak – és most ne beszéljünk DAC-szívről – mindig a maximumot kell nyújtani a pályán. Ha én kimegyek, egy „előadásra megyek, ahol tapsolni akarok az előadóművészeknek”. De, ami abban az időben itt ment, azt borzasztó volt nézni is. Mérkőzések teltek el, és nem történt semmi. Nem akarok neveket mondani, felelősöket keresni, de azóta nem járok focira. Figyelem a tévében, megnézem és elemzem magamban a dolgokat. Az utóbbi időben látok valamit, mintha megmozdult volna az állóvíz.
És ön, Márta, szintén otthonról követi jelenleg a csapat pályafutását?
Márta: Én Ivánnal szoktam járni, egyébként fanatikus focirajongó vagyok. Képes vagyok egyedül meccset nézni a tévében.
Iván: Volt, amikor kiestünk az 1. ligából, semmi gond nem volt. Nem arról szól a történet, hogy mindenáron nyerni kell a csapatnak, szépen is lehet veszíteni. Aki focizott már életében, tudja, egy csapatot felépíteni kell, nem leépíteni! Mindig is magyarnak vallottam magam. Én örülnék a legjobban, ha lennének itteni magyar gyerekek a DAC-ban. Mert az nem létezik, hogy ne lennének ilyen gyerekek. Elmentek, elengedték őket, elküldték. Utópia az is, hogy lehet 1. ligát rúgni helyi fiatalokkal. Nem lehet, de legalább 1-2-t beépíteni, arra biztos volna lehetőség.
Márta: Iván szokta mondani: az ifiből átlépni a felnőtt csapatba nem egyszerű „műsor”. Szakmai dolgokba nem tudok belemenni, de a Gábornak is sikerült.
Ki volt akkoriban a DAC vezetőedzője?
Iván: Szikora volt az edző, és valamilyen szaúdi csapattal játszott a DAC. Nem volt még 18 éves sem a Gábor, és adott neki egy félidőt, és sikerült a felnőtt csapatba beverekednie magát. Nem sokkal később az Artmedia Petržalka csapatához szerződött, ahol az edző védekező középpályásként építette be a csapatba. A Petržalka színeiben sok nemzetközi mérkőzésen szerepelt, de a 2005-ös nagy meneteléskor sajnos lesérült. Ezek után kölcsönjátékosként visszakerült Dunaszerdahelyre egy rövid időre, majd a téli felkészülés után egyből nemzetközi kupameccset játszott az Artmedia színeiben. Utána következett öt év légióskodás a lengyel élvonalban, majd 2014-ben visszatérés az anyaegyesülethez.
Mindkét gyermekük az aktív pályafutás befejezése után edzőnek állt. Megtalálták ebben is a számításukat?
Márta: Máriára is borzasztó büszke vagyok. Volt a sérülése, hazajött, két évet járt Győrbe középiskolába, végül itt a szerdahelyi gimiben érettségizett, és elkezdett a DAC-ban játszani. Hogyan tovább? Mondom neki: „Próbálj olyat, ami közel áll hozzád, a testnevelési főiskolát például”. Edző és testnevelőtanár lett. Megtalálta magát benne, mint edző ugyanúgy elérhet sikereket. Említette is múltkor: „Milyen jó, hogy ezt akkor eldöntöttük és sikerült”.
Nagyon fiatalon az élvonalba került mint edző, a DAC-ban a korosztályos csapatokat edzette, de az U17-es országos válogatottnál is ott van.
Elvégezte a testnevelési főiskolát és utána elvégezte a mesterkurzust is. Ezzel a minősítéssel az ő korában nagyon kevesen rendelkeztek itt Szlovákiában. Felfigyeltek rá az országos szövetségnél is, minden csapata jól teljesített. Még pici a babája, de nem bírja ki, hogy egy-két edzésre ki ne nézzen.
Mária balszélsőt játszott, Gábor mindig mondta neki: „Tíz kilót fel kéne szedned, hogy masszív légy!” – világéletében vékony lány volt, ám így is nagyszerű játékos. Amikor felkerültek a ligába, sokat tett a dunaszerdahelyi női kézilabda felemelkedéséért.
Minden szülőnek kívánom, hogy a gyerekei megtalálják magukat saját erőből. Gábor amikor befejezte, nem akart nagy csapatot edzeni. Azt mondta, eleget utazott már, gyerekei vannak, amit én abszolút aláírok. Eleget volt távol a hétvégeken mint focista. S akkor jött a lehetőség a magánedzésekre, amibe bele lett építve az oviprogram is. Mindkét program nagyon sikeres. Az oviprogram külön említést érdemel, hisz újdonságnak számított, amikor elkezdte.
Zárókérdésként menjünk vissza a múltba. Két élsportolót adtak a DAC-nak, illetve az országnak, a Sporthotel révén pedig testközelből élték át a klub mindennapjait. Adott annyi pluszt mindez önöknek, hogy ha úgy adódna, ugyanezt azt életutat járnák végig még egyszer?
Márta: Legyen 80-20. Húsz százalékot adnék annak, hogy kicsivel nyugodtabb életutat választanák. De annyi élményt, kapcsolatokat, barátokat adott ez a közeg, és nem kérdés, hogy ezt az egészet csak úgy tudod végigvinni, ha valamiféle affinitásod van a sporthoz. Hálistennek, biztosan nem véletlen, hogy egy pár vagyunk.
Lehet, hogy én akkor a focival még nem voltam annyira elkötelezett, nem voltam olyan szurkoló, mint az Iván, de azt gondolom, hogy igen, belevágnék. Lehet, ennek köszönhető, hogy a gyerekek végül is megtalálták ezt a vonalat, ha akartuk, ha nem.
Iván: Ebben az elmúlt 40 évben benne volt minden, aminek benne kellett lenni, a sorsát úgysem tudja elkerülni senki, az jön magától. Azt, hogy mit csinálnánk másképp, idősebb korban már bölcsebb az ember. Tényleg, ahogy a feleségem is mondta, nagyon szép évek voltak, remélem a következő generáció is át fog élni olyanokat, ami nekünk megadatott. Ezt kívánom nekik, lássanak olyan meccseket, amiket mi láttunk. Legyen az egésznek olyan bensőséges miliője, amit nem lehet leírni, ami jön magától! Alapjában véve szerintem rendben volt úgy, ahogyan volt…
Köszönöm, hogy megismerhettem Önöket – megismerhettelek Titeket –, egy élmény volt ez a beszélgetés. Hálás vagyok minden percéért. Jó egészséget és további (sport)örömöket kívánok! Hajrá, DAC!