FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN
A kiemelkedő sportolókkal való beszélgetések mindig feltöltenek, és szerencsésnek érzem magam, hogy a sikereiket megosztják velem. Minden egyes diskurzus olyan mélységeket indít el bennem, amiért kijelenthetem, büszke felvidéki magyar vagyok. Az interjúsorozatban olyan csallóközi/felvidéki sportolókat szólítok meg, akik kivételes módon inspirálóak lehetnek mindenki számára és szeretettel beszélnek magáról a sportról. „Számukra ez az élet, ez az igazi otthon!”
Szorgalom, szeretet és kitartás – ez jellemzi Kiripolsky Dávid személyét. A sport segített rátalálni önmagára. A túrázás, terepfutás, bringázás hármasa számára az a mozgásforma, ami igazán kikapcsolja és feltölti őt, ezáltal pedig jóval közelebb került önmagához. Elmondása szerint a futás szépsége mindent felülmúl, a természet közelsége és a benne rejlő kihívások pedig felbecsülhetetlenek. Dávid gondolatai rendkívül motiválók, az ember úgy érzi, azonnal futócipőt kell ragadnia: „Ott lenni hajnalban egy hegytetőn, ahol még köd lebeg a fák között, vagy látni a napfelkeltét egy gerincről – ez semmivel sem összehasonlítható élmény”. A beszélgetés során a fiatal sportoló mesélt a sportok iránti csillapíthatatlan vágyáról, a futás és a túrázás szépségéről, illetve a jövőbeli céljairól.
Ki is vagy te? Milyen volt a sportokkal való kapcsolatod gyerekkorodtól kezdődően?
Nem mondhatom, hogy a rendszeres mozgás már kisgyerekkoromtól kezdődően része lett volna az életemnek. Gyermekként bicikliztem, de akkor még nem gondoltam volna, hogy a sport valaha ilyen szinten meghatározza majd az életemet. Középiskolás koromban volt egy rövidebb időszak, amikor intenzívebben bringáztam. Egyszer-egyszer futni is elmentem az iskolánk futópályájára, de ez inkább valamiféle alkalmi elfoglaltság volt. Aztán jött az a korszak, amit sok fiatal ismer: megérkezett a számítógép az életembe. Elkezdtem egyre több időt bent tölteni, kevesebbet mozogni, és ezzel együtt megjelent a súlyfelesleg is. A sport teljesen háttérbe szorult. Aztán eljött egy pont, amikor már nem tudtam elmenni a tükör előtt úgy, hogy ne lenne bennem belső feszültség, kérdés: „Ez vagyok én? Ez az, aki lenni szeretnék?” A válasz nyilvánvaló volt. Ekkor döntöttem el, hogy változtatni fogok. Így tért vissza a sport az életembe – de most már tudatosan, tele célokkal.
Milyen szerepet tölt be jelenleg a sport az életedben?
A sport mára teljesen beépült a mindennapjaimba, az identitásom részévé vált. Úgy érzem, hogy nélküle már nem lennék ugyanaz az ember. Ha valami miatt abba kellene hagynom, az nemcsak fizikai, de mentális értelemben is óriási kihívás lenne számomra.
A sport számomra nem csupán mozgás, hanem egy önkifejezési, önismereti eszköz, amely önfegyelemre tanít. Ezáltal pedig képes vagyok a természethez kapcsolódni. Nem vagyok az a klasszikus futó, hiszen engem sokkal inkább a természet, a hegyek vonzanak.
A túrázás, a terepfutás, a bringázás hármasa számomra az a mozgásforma, amely által képes vagyok teljesen kikapcsolni és közelebb kerülni önmagamhoz. A természetben nemcsak a testem dolgozik, hanem a lelkem is tisztul.
Hogyan formálta át a sport az életed más területeit is?
A bringázás gyerekkorom óta jelen van az életemben. A kerékpáron való száguldás egyfajta szabadságélményt ad, és ezt az érzést azóta is nehezen tudom bármivel helyettesíteni. Ezzel szemben a futás más élményt ad. Ott inkább az akarat és a kitartás dominál. A sport ma már az életem rendjének az alapja. Sok minden ehhez igazodik: a napirendem, az étkezésem, az alvásom. Tudom, hogy mikor kell regenerálódni, mikor van szükségem intenzív edzésre, és mikor kell egy kicsit hátrébb lépnem, hogy ne sérüljek meg. Ez a fajta figyelem önmagam felé, amit a sport tanított meg, átragadt az életem más területeire is. A sportból tanultam meg, mit jelent a tudatosság, a következetesség és a hosszú távú gondolkodás. Ez megtanított hinni önmagamban, most már tudom, hogy képes vagyok olyan dolgokra, amiket korábban lehetetlennek gondoltam.
Hogyan lett számodra a sportból életforma és önismereti út egyszerre?
Jó kérdés, talán a futásnak sokkal mélyebb dimenziói is vannak. Nincs szükség hozzá semmi másra, csak egy jó cipőre és akaraterőre. Elindulsz, és onnantól csak te vagy meg az út. Ez a fajta egyszerűség, letisztultság, hogy nincsenek segédeszközök, csak az ember és a természet, számomra különösen vonzó. A természet iránti szeretetem szinte csillapíthatatlan, mindig vonzottak a hegyek és a bennük rejlő kihívások. Ebből nőtte ki magát a túrázás, majd a futás és a túrázás ötvözete által vált a terepfutás az életem részévé. Ott van bennem az örök versenyszellem: akár az idővel, akár másokkal, akár önmagammal versenyzek, mindig van bennem egy késztetés, hogy egyre jobban, gyorsabban és hatékonyabban sikerüljön elérnem a célt. Ez nem görcsös teljesítménykényszer, inkább egyfajta kíváncsiság: mire vagyok képes, hol van a határ?
Hogyan kezdődött a fejlődésed futóként? Mik voltak az első tapasztalataid és kihívásaid?
Kezdetben a futás teljesen ösztönös volt, inkább hangulatfüggő. Az első komoly célom az volt, hogy egyedül lefussam a félmaratont – verseny nélkül, csak magamnak akartam bizonyítani. Nehéz volt, de sikerült, és ez elindított egy tudatosabb úton. Elkezdtem edzésterveket tanulmányozni, figyeltem a pulzuszónákat, és lépésről lépésre építettem fel magam.
Az első hivatalos versenyemen, egy 10 kilométeres távon első lettem, ami hatalmas élmény volt. Később félmaratonon is javítottam az időmön – ettől kezdve éreztem igazán, hogy jó úton járok. A legemlékezetesebb pillanatom pedig a „Tátrától a Dunáig” váltófutás volt, ahol egy 12 fős csapattal 360 km-t futottunk. Közösségi élmény volt, rengeteg kihívással – dombok, fáradtság, kevés alvás –, de pont ezért maradt emlékezetes.
Miben más a terepfutás, mint az aszfalton futott távok? Mi vonz benne igazán?
A terepfutás teljesen más világ. Minden méter új kihívás: gyökerek, sziklák, emelkedők, lejtők – nincs monotonitás, mint az aszfalton. Sokkal éberebbnek kell lenni, egy figyelmetlen lépés is sérülést okozhat. Ám a természet közelsége mindent megér: hajnalban ott lenni egy hegytetőn, ahol még köd lebeg a fák között, vagy látni a napfelkeltét egy gerincről – ez semmivel sem összehasonlítható élmény. A tempó másodlagos, itt inkább a táv és önmagad legyőzése számít. Ezért nem vonz a klasszikus maraton – én a hegyekben keresem a kihívást.
Most egy hatalmas kihívásra készülsz: az UTH 111 kilométeres távjára. Hogyan zajlik a felkészülésed?
Az UTH, vagyis az Ultra Trail Hungary az egyik legnagyobb és legnehezebb terepfutó verseny Magyarországon. A 111 kilométeres táv 4000 méternél is több szintemelkedéssel jár, és a Pilis, valamint a Visegrádi-hegység legkeményebb emelkedőin vezet keresztül. Ez nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is óriási próbatétel. A felkészülésem gyakorlatilag két éve tart. Az elmúlt két évben nem volt olyan hét, hogy ne futottam volna legalább 50 kilométert. A hosszú távú állóképesség, a testem fokozatos hozzászoktatása a terheléshez kulcsfontosságú. Az utóbbi három hónapban már célirányosan edzek: csökkentettem a futások számát, de növeltem a távokat.
Hetente négyszer futok, de ezek között mindig van egy-egy hosszú, 25-30 kilométeres futás is. Emellett külön figyelmet fordítok az emelkedők és lejtők gyakorlására.
Ezenfelül pedig fontosnak tartom a mentális felkészülést. Egy 100 km feletti futás alatt biztos, hogy jönnek mélypontok. Ezekre a pillanatokra edzeni kell, egy jó belső monológ néha többet ér, mint a legjobb edzésterv.
Mit üzensz azoknak, akik még csak gondolkodnak azon, hogy elkezdjenek sportolni?
Nem szeretem túlbeszélni a dolgokat – nem vagyok az a típus, aki hangzatos motivációs szövegekkel próbál meggyőzni másokat. Hiszek abban, hogy a példamutatás a legerősebb motiváció. Ha valaki látja, hogy évek óta rendszeresen futok, edzek, akkor talán elgondolkodik rajta, hogy ő is megpróbálja. A mozgás nem kiváltság, hanem egy lehetőség. Nem kell rögtön ultramaratonra készülni, elég, ha az ember kimegy egy negyedórára sétálni. A lényeg, hogy elinduljon, mert a mozgás – bármilyen formában – közelebb visz ahhoz az emberhez, aki igazán lenni szeretnél.
