Munkám során több helyen megfordultam, és bizony voltak szélsőséges tapasztalatok, morbid szituációk. Minap a Felbári Szociális Intézményben jártam, és mialatt megcsináltuk a megrendelt munkát, pár szót váltottam az „ottlakókkal”.
Lehet ezt mondani az alkalmazottakra is, hiszen az ember szinte a fél életét a munkahelyén tölti el. Pár óra alatt szembesültem olyan dolgokkal, amelyek mély nyomot hagytak a lelkemben.
Alkoholisták, drogosok, szellemi fogyatékosok és különböző rendellenességekkel születettek vannak egybezárva, mintegy százan a vízi erőmű építése idején létrehozott, hátrahagyott szállásokon.
A környezet szép és csendes, viszont a betegek félelmetes látványt tudnak nyújtani azoknak, akik nem szokták meg az effajta szociális intézmények falai közt zajló napi életformát.
Bizony volt rá példa, hogy egymásnak estek a betegek, és arra is, hogy a nővéreket, ápolókat bántalmazták fizikailag.
Az intézmény felszereltsége, tisztasága kifogástalan, viszont az ott dolgozók fizetése nemhogy kevés, de egyenesen nevetséges az ott elvégzett munkáért.
Nem szeretnék párhuzamot vonni egy kórházi és egy szociális intézmény alkalmazottja közt, mert biztosan vannak itt is, ott is szélsőségek, de ki merem jelenteni, hogy napi veszélynek vannak kitéve az intézmény alkalmazottai.
Vajon mi a különbség egy szlovákiai, csallóközi, és 100 kilométerrel arrébb született ország egészségügyi vagy szociális munkása közt?! Vagy mindenki menjen Bécsbe dolgozni?
Lassan a hűbéruraink által épített, szépített országunk úgy fog kinézni, mint egy görögdinnye, ami még kívülről szép és egészséges, de már belepisilt a Lőrinc, és belülről „kásás”. Társadalmunk fejlődéséhez egy kortárs újságíró, Glenn Greenwald idézetét csatolnék:
„A nagyobb közjó érdekében érdemes az egyéni hatalmat korlátozni, vagy akár le is mondani róla.”
