Vallását gyakorló katolikus hívőként és labdarúgómeccsek látogatójaként gyakran foglalkoztat a gondolat, van-e a játékosok közt olyan, aki szokott imádkozni, esetleg hozzám hasonlóan részt vesz a vasárnapi szentmisén. Vagy ha nem is ismeri az egyházi szertartásokat, mennyire fontos szerepe van az életében hite megélésének?
Hiába telt el közel harminc év a rendszerváltás óta, a kommunizmus vallásellenessége és az egyházi szertartásokat pocskondiázó ideológia nem múlt el nyomtalanul. A „mindent szabad, minden megengedett” eszme pedig kevesebb felelősségtudattal jár, így könnyebben fogyasztható és hozzáférhető. Miért gondolom így?
Mert ma, aki templomba jár, az nem trendi. Arra rásütik, hogy „szentes”.
Meg kirekesztő és maradi, mert adott esetben nem támogatja a melegházasságot, vagy, mert mindenszentek ünnepén nem megy el az esti Halloween partyra a haverokkal.
Ezért is esett jól számomra a minap az alábbi nyilatkozat, melyhez hasonlóval ritkán találkoztam az elmúlt időben. Így szólt:
„…mivel csak néhány lépésre lakom a katolikus templomtól, igyekszem minden nap ellátogatni oda, és imádkozni. A helyi lelkésszel is megismerkedtem, aki rendszeresen jár a mérkőzéseinkre.”
Az idézett mondatokat Tomáš Malec, a sárga-kékek kétméteres támadója nyilatkozta a DAC hivatalos weboldalának. Először meglepődtem, aztán elégedetten nyugtáztam, hogy vannak még ilyen játékosok, akik nyíltan és őszintén fel merik vállalni vallásosságukat. Nem tartják cikinek, hogy istenfélők. Mindannyian számtalanszor láttuk már, akár élőben, a stadionban, akár tévében, amikor egy futballista pályára lép, előbb lehajol, kezével megérinti a gyepszőnyeget, majd keresztet vet.
Ilyenkor mindig felvetődik bennem a kérdés, a játékos valójában az Istenhez fohászkodik, vagy csak valami rítusként, egyszerű babonaként teszi azt, amit tesz.
Akkor is ezen agyalok, amikor a tetovált karú focisták némelyikén pillantok meg egy-egy „felvarrt” keresztet vagy rózsafűzért. Tudja az illető, hogy mit szimbolizál a testfestése, és ennek megfelelően hitben éli a mindennapjait, vagy csak épp azért választotta azt a motívumot, mert a mai korban az épp menő?
Persze, nem mondhatjuk azt, hogy a labdarúgók között egyáltalán nincs igazán hívő ember, és mind csak majmolja a vallást ilyen vagy olyan módon. A futball szerencsére nagyon sok olyan remek játékost adott a világnak, akik Tomáš Malechez hasonlóan megvallják hitüket, és felvállalják Istent.
Gondoljunk csak a világsztár Kakára, aki a meze alatt általában egy „I belong to Jesus”, azaz „Jézushoz tartozom” feliratú pólót visel a mérkőzéseken.
Nem véletlenül említem a brazil zsenit, hiszen az ő hazájában, Brazíliában a hétköznapi emberek számára két dolog jelent vigaszt a nyomorúságos életkörülményekért: a futball és a vallás. A dél-amerikai országban létezik is egy közösség, a Krisztus Sportolói nevű szervezet, amely megalakulása óta több ezer brazil gyermeknek segített kikerülni a nyomorból. Benne a legnagyobb sztárok hirdetik az evangéliumot. Felfogásuk szerint egy népszerű sportember példát mutathat pozitív és negatív irányban egyaránt. Ők a pozitív felfogásra tették fel az életüket. Krisztus Sportolói pedig jobbá tehetik szurkolóikat, s rajtuk keresztül a világot.
S ha már a szurkolókat említjük, mi a helyzet velünk, a pálya szélén állókkal? A templomi padsorok csendje és a szurkolói lelátó őrjöngése vajon párhuzamba állítható-e, vagy épp ellenkezőleg, a kettő kizárja egymást?
Magyarán: a templomba járónak van-e keresnivalója a B-középben, és fordítva: egy törzsszurkoló el tudja-e énekelni a capo indítása nélkül a Miatyánkot?
Nos, a magam nevében annyit mondhatok: igen. Egy ismerősöm által pedig tudom, hogy a novemberi DAC-Slovan meccsre az égiek földi helytartóikat is elküldik erősítésként a lelátóra. Ugyanis a pannonhalmi bencés apátok közül is ellátogatnak páran a MOL Arénába. Isten legyen velünk!
