Egyre több lírát publikáló profillal találkozhatunk a Facebookon és az Instagramon. Van, aki mások verseit publikálja, de a legtöbben saját alkotásaikat, szösszeneteiket tárják elénk a közösségi média platformjain. Probléma az effajta versterjesztés vagy sem? Erre keresem a választ alábbi cikkemben.
A fent említett téma az miatt is foglalkoztat, mert találkozom olyan emberekkel, akiket zavar, hogy sokan ragadnak pennát, és csak gyűlik a szerintük értéktelen, súlytalan, számukra alacsony kategóriás alkotások tárháza. Ezzel ellentétben ismerek olyan embereket is, kiknek pont azok művei nem nyerik el tetszésüket, kik a felső kategóriás, kritikusok által is elismert szekció táborába tartoznak.
Bevallom, nekem sem tetszik minden vers, még a kanonizált alkotók közül sem, nem hogy az amatőr írók közül. Az én véleményem az, nem baj, hogy egyre többen írnak. Amikor én gimnáziumba jártam, megbélyegezték, kigúnyolták volna az ilyen embereket, jómagam is titokban foglalkoztam irodalommal. Nem volt menő, én pedig – ahogy a legtöbb kamasz és tinédzser – az akartam lenni. Mostanra ez nagyot változott: újra vagány lett az írás és alkotás, újra menő literatúrával tölteni a kamaszkori szabadidőt.
* (egy performanszműfaj, lényege, hogy kb. 3 perc alatt előadjuk gondolatainkat a színpadon, mik többnyire társadalomkritikák, de bármilyen téma lehet, megannyi stílusban, főképp a vers és a rap határán mozog, oldottabb formában, mint a kortárs költészet, hogy azonnal emészthető legyen – bár pontosan voltaképpen nem tudják meghatározni a definícióját, annyira szabad: amit a színpadon mondasz, az már slam)
Hogy ez kinek, minek a hatása?
Az olyan tanároknak, akik adnak a diákok saját véleményére, nem sulykolják beléjük a tankönyv által igényelt elemzéseket, de főképp a slam poetrynek*, hiszen a tanulókhoz eljutnak olyan kontextusok is, melyek aktualitásokra reagálnak.
Így magukénak érezhetik, ráadásul olyan előadóktól, kik más karakterek, mint a órákon megszokottak.
Lazák, viccesek, szeretnek bulizni, közvetlenek.
Visszatérve: probléma-e az, ha ennyien írnak,
és ennyien megosztják?
Amíg a neves irodalmi magazinok, felületek megszűrik a minőségi szintet megütő publikációkat, addig ezzel nincs gond. Alkotás az is, mit kezdő versek írói is papírra vetnek, laptopba vagy telefonba pötyögnek. Kreatívak általa, megmozgatják agyukat, fejlesztik szókincsüket, és olyan oldalakon osztják csupán meg ezeket, hol ismerőseik, vagy az érdeklődők olvashatják el kreálmányaikat. Sokaktól külön kérik is, hogy ezúton juttassák el hozzájuk soraikat.
Ha tehát ez ellen vagyunk, olyan mintha csak a profik focizhatnának, vagy közelebbi példa: egy gyermeket, vagy
felnőtt barátunkat sem ítéljük el, ha megmutatja a családnak rajzát, festményét, hogy azért ez nem Monet, inkább hagyd abba,
hanem örömmel fogadjuk, hiszen nem azért csinálja, hogy kiállítása legyen, csak a folyamat és a végeredmény öröméért, számára csak külön boldogság, ha másnak is tetszik, és ezt manapság neten is ki lehet fejezni.
Természetesen nem esik jól az olyan íróknak, kiknek az írás több, mint hobbi, hogy annyi követőt, lájkot kapnak az alacsony kategóriába sorolandó irományok. Jogos. Sok munkájuk van lírájukban, de a magaskultúrát kevesen képesek a fárasztó hétköznapok során befogadni, főleg, ha nincsenek hozzászokva ahhoz a nyelvezeti szinthez, amivel az jár, ezért az embereknek gyakran a kevesebb több. Ami viszont tény, mindkét tábornak vannak rajongói, és így szép kerek ez a történet.
Zárásként pedig csak annyit, hogy egyik fél se mutogasson a másikra, az amatőr fogadja el, hogy ő az egyik oldalt képes szórakoztatni, és nem irigykedik, a profi pedig törődjön bele, a populárisabb stílus nagyobb tömegeket vonz, és ne nézze le őket, hagyja, csinálják, amit és ahogy tudnak, esetleg segítse útjukat, ha módjában áll.
