Csernus doki híres, Bevállalja? c. műsora azonnal meghódította Magyarországot. Ki így, ki úgy beszélt róla, de az biztos, hogy a vendégeivel bizony cudarul és erőszakosan bánó lélekgyógyász igencsak heves indulatokat váltott ki a tévénézőkből. Ebbe nem megyek bele, mert most nem Csernus a lényeg. Hanem a Nő!
Nem tagadom, hogy e cikket az ő könyve, A nő ihlette, mert számomra ez a könyv egyszerűen letehetetlen volt. Már látom is magam előtt, ahogy a pszichomókusok és a szépirodalom szerelmesei fújtatnak egyet, majd egy grimasz után vagy bezárják ezt az írást, vagy némi undorral olvasnak tovább. De várjatok egy percet! Azt el kell ismernetek Nektek is, hogy Csernus is, de már eleve a saját Nő-képünk is egy megosztó téma.
Én csak annyit teszek most, hogy megkérdezem Tőletek is: Te mitől vagy nő?
Nőnemű olvasóim, kérlek, gondolkodjatok el ezen, és próbáljátok megválaszolni magatoknak. Férfiak is, figyelem! Ti is próbálkozzatok, mert ez nem egy egyszerű téma: Mitől nő egy nő? Nektek mitől jó nő egy nő?
Hangosan, félhangosan teszitek, vagy akár írásban, mindegy, ahogy épp sikerül. Csak annyit kérek, hogy legyetek hitelesek!
„Vállaljátok be” és ismerjétek el magatok a válaszotok tökéletlenségét, majd próbálkozzatok újra! …és újra, …és újra, …és újra. Addig, amíg magatok számára nem lesz teljesen őszinte és hiteles (!) a kijelentés.
Hm, hát akkor lássuk! Mutatok 4 lehetséges választ. (Nem szeretnék semmit sem a szátokba adni, a legjobb az volna, ha magatok járnátok utána.)
Az egyedülálló anya
„Attól vagyok (jó) nő, hogy a különféle szerepeimben megpróbálom a maximumot nyújtani és anyaként, apaként, diákként, háziasszonyként, szeretőként és barátként is megpróbálok maradéktalnul megfelelni.”
Ennél a válasznál egy szerepkonfliktusos nőnemű válaszol. Egy szingli anyuka, aki próbál mindent megtenni azért, hogy megadhassa a gyerekeinek a lehető legtöbbet. Életében a hangsúly a gyermekén lesz mindaddig, amíg elsősorban nőként nem tanul meg hitelesen funkcionálni és e szerepben nyújtott sikereit és kudarcait nem képes a csemetéje és a külső világ számára is megmutatni. De a maximalista anyukáknál a gyermekek is sérül(het)nek, megjelenhet náluk némi identitászavar, ösztönös nemtelen öltözködés és önbizalomhiány. S mindez az elkényeztetett gyerek szemén átszűrve egy érzelmileg bizonytalan Anya- és Nő-képet eredményez.
A kapcsolatfüggő
„Attól érzem magam (jó) nőnek, hogy van mellettem egy férfi, aki hozzám jön haza, és egyedül az én kívánságaimat lesi.”
Ez egy olyan furcsa helyzet, amikor egy nő/férfi egyedül másvalakivel érzi jól magát és csak a másikra támaszkodva lesz egész. Ha lesz. Ideig-óráig remekül funkcionál ez a függő viszony, de tényleg csak addig. Kicsit nehézkes, kicsit bizarr, de az elején még a legtöbb esetben működik. Hamar kiderül e függő, egymásba kapaszkodó emberek kölcsönös viszonya, de a konfliktusokkal való találkozásukkor sajnos sokszor nem jutnak el a szembesülésig. A kapcsolat megromlása és a gyakran elkerülhetetlen szakítás után, a magánytól való menekülés többnyire egy újabb függő viszonyba kergeti őket. Így végül egy ördögi körbe esnek. Ők a beismerés helyett pedig a pillanatnyi kielégülést választják, nem vállalva a felelősséget a saját tetteikért.
Az Anya-nő
„Attól érzem magam (jó) nőnek, hogy a férjemet kiszolgálva, csak a gyermekeimnek élve mindent megteszek azért, hogy… „
Felesleges is folytatni a mondatot, mert akármi lehet, bármi – minden. Tehát egy önmaga női mivoltát teljesen feladó feleség sorsának megpecsételéséről értesülünk, amikor ezeket a mondatokat halljuk. Az ő számára is ez a könnyebbik megoldás, hiszen nem szembesíti magát a hétköznapi, a nőiségét mélyen érintő kudarcaival. E helyett egyszerűen beleolvad a hétköznapokba és önmagába teljesen belefeledkezve, fizikailag ugyan mindent elvégezve, de lelkiekben a hiányérzettől és a kielégítetlenségtől elsorvadva néz a családja szemébe. Mosolyog rájuk, de a szeme meg sem mozdul, csak a szája húzódik szét. A férj is érzi, hogy valami nem kerek és/vagy félre megy, vagy a saját feszültségét alkoholba, sportba, más függőségbe fojtva szimplán vegetál tovább. A gyerekek helyzete még ennél is nehezebb, mert a hazugságot mintaként sajátítják el – mégpedig tökéletes módon – és ezt véve tovább, ők is hasonló szeretem-gyűlölöm párkapcsolatokat alakítanak majd ki.
A háziprosti
„Attól érzem magam (jó) nőnek, hogy a férjem imád és elhalmoz ajándékokkal. Finom ruhákat vesz, ékszereket és különleges helyekre visz nyaralni. Dolgozni nem enged, én pedig csak őt várom egész nap, hogy végre hazaérjen.”
Na igen. Nehéz, nem igaz? Gazdag pasi, helyes csaj, nagy szerelem. Hogyne. De mi lesz pár év után? A kapcsolat megromlásával hamar jönnek a konfliktusok, esetleg a generációs távolságok miatti problémák is, ami egyértelmű nézetkülönbségekhez vezethetnek. Előbb-utóbb kiütköznek az elnyomott traumák, a veszekedésekkel pedig a mindennapok is megmérgeződnek. De mindkét fél érdeke az, hogy a látszat megmaradjon, és a külvilág számára ezt a hepilájf színjátékot fenntartsák. Egyik sem meri vállalni a felelősséget, nem, hogy a kapcsolatukért, még saját magáért sem. Ha gyerek van, duplacsavar. Nehezen menekülnek egy ilyen helyzetből, marad a kiegyezés és a megalkuvás. Ez is persze csak egy ideig-óráig, de ha fontos a szerep, akár hosszú évekig is eltarthat, addig is mindketten szeretőt tartanak a felek hiányérzetének kielégítésére.
* * *
(A cikk tartalma nem tudományos igényű! Írójának véleménye elsősorban a Dr. Csernus Imre: A Nő című könyvére alapozott és a benne rejlő szakmai tartalmat saját tanulmányaira és tapasztalataira alapozva adta tovább.)
