Fotó: Hunyadi József / Fortepan.hu
Megjött a december. Némi havat is hozott már magával, bár én még mindig várom azt az igazán szépen fénylő, fehér téli tájat, melyről alább Pilinszky János gyönyörű prózájában is olvashattok.
Talán a hiányérzetem miatt annyira kedves számomra ezen a héten az újholdas nemzedék írójának, költőjének szövege. Talán belemenekülök a szeles idő elől, pelyheket, fehér tájat keresve.
Esetleg csak annyira tetszik, hogy havas időben is szívesen olvasnám, mert amit Pilinszky megírt, az valahogy mindig közel áll hozzám. A vallásossága, a bizonytalansága, a dekadenciája, a többnyire tömör, rövid, de végtelenül sokatmondó versei, és festői szépségű prózái.
Igen, prózái, mert azt is írt, nem is keveset, egy szép kötetnyit, melyek közül ki is választottam egy heti „szó-masszírozót” fantáziátoknak.
December
Földek és kertek lassan kisimulnak. A város állig gombolt házai beljebb húzódnak az út mellől, bokrok és fák önző várakozásban engedik el egymás kezét, s mintha valami rendkívüli hírre készülnének, kíméletlenül vetik le minden emléküket a múltból. Egy madár rebben fel az üres levegőbe, az ég felé puhatol, mint tó vizébe dobott kavics, majd egy kisdiák kapaszkodik fel a kiürült Gellérthegy oldalán, szája körül ezüstlő lehelettel. Ennyi az egész, amit följegyezhetsz. Egy este pedig a körúton csatangolva is meghallod, amint a tetőkre süppedt ég alatt elszorul a város lélegzete. És másnap reggelre lehull az első hó.
Észrevétlenül érkezett az éjjel, mintha valaki lopva fehér krétával rajzolta volna körül a házakat, a fákat, a sötétből elváló ablakpárkányokat. A Halászbástya körbefutó tornyai szikrázva állnak a hamuszín ég peremén, s a hidak mintha megereszkednének súlyuktól az ólomszínű Duna felett. Puha köd tömi el az utcákat, a távolságok megenyhülnek, úgy hiszed, hogy a szobádban járkálsz. A pálosok kolostorából nehezen emelkedik fel a harangszó és kurtán belefagy a levegőbe; a villamosok sűrűket csöngetnek, s a szomszédos jégpályán már kora reggel megindul a korcsolyázók eleven körhintája.
*
Ismerkedsz a téllel, mintha egy nagy képeskönyv lapjait nézegetnéd, kutatgatsz a hófehér lapok közt, elszédülsz és újabb látványokra ocsúdsz föl, álmosság környékez, legszívesebben lehajtanád fejed a nyitott, vakító képekre! Az idő megáll, szétfoszlik körülötted, súlytalanul libeg a pillanat mozdulatlan sodrában, mint az utas, aki nem tudja, honnan és hová érkezik, mint az olvasó, aki nem tudja könyvét letenni öléből.
Délre a levegő fémes burájában fölgyullad a nap is. A hegytetőn ingujjra vetkőződik a síelő, botját a hóba szúrja, s mintha a nyári strand homokjában időzne, arcát a szemcsés fényességnek fordítja. Haját kisimítja homlokából, messze a menedékháztól, csukott szemekkel szívja tüdőre a sugárzó, éles magányosságot. Azután már csúszik is lefelé az érintetlen hegyoldalon, derekát figyelmesen előrehajlítva az elébe ugró fák közt. Sietni kell, mert korán sötétedik. Fáradtan száll le az autóbuszról, karcsú szerszámait vállára veszi, s ahogy lassú, izmos lépteivel megindul a zajtalan járdán, fiatal, tűnődő katonához hasonló, aki magas várából ereszkedett alá.
Közben ismét megered a hó, de most már némi széllel keverten. Estére a sarki gesztenyeárus acetilénlámpása is fölgyullad, orrodat megcsapja a fényes láng savanykás illata, és szorongva akaratlanul a gyerekkor ünnepeire gondolsz, mikor búcsúkor ugyanez az ezüstös világosság és tapadós szag lepte el a mutatványosok lefüggönyözött, titokzatos bódéinak környékét. A gyerekkori havazásokra emlékezel, a sötét udvaron hosszú szálakban áthulló pelyhekre, mikor még székre kellett állnod, hogy kiláthass a párás konyhaablakon. Melletted vad csatakiáltások közt az utcai hajtóvadászatok mesterei vágtatnak el épp, hogy biztos sáncaik mögül sortűz alá vehessék az ártatlan járókelőket, jeges hólabdát csúsztassanak a cselédlányok nyakába, s méterekre bemerészkedve a jégtáblás Dunára, fittyet hányjanak a parton méltatlankodó öregekre. Valamiféle jófajta vállalkozásba, hangos hócsatába, szertelen futkározásba kezdenél te is! Régi szenvedélyek villannak meg benned, önkénytelenül is elmosolyodsz, azután lassított léptekkel rövid kerülőt teszel hazáig.
Otthon a könyvállvány háta mögül előveszed a csillagtérképet, és a többi bolygó útja közt kíváncsi ujjal keresed meg a Föld menetrendjét. Mintha fölfedezésekre indulna, csillagunk egyre jobban beletűnik a mindenségbe; a veszély büszkesége önt el, te is segítenél mind messzebbre szállni a tilosba, egyszeriben kitágul a világ, mint a gyerekes, képzeletbeli utazások világa, s úgy érzed, káprázatosan csillogó, tündéri ünnepségre érkeztél. Nyitott ablakodon át kihajolsz a parttalan hullámverésbe, elvakítva, kifogyhatatlanul bámulsz a havas éjszakába, mind beljebb sodródsz, öntudatlanul és fölszabadultan, egy veszélyes titok jegesen izzó magja felé; csillogó foszlányai, ismeretlen égövek megfejthetetlen, konokul ismétlődő üzenetei. Sokára tudsz csak megválni az éjszakai látványtól, s mikor hátat fordítasz az ablaknak, szinte büntetés viszontlátnod szobád falait, ágyadat a sarokban és a széket, hová levetkőzöl, és elalvás előtt kirakod az órádat.
