Fotók: Soós Laca
Bíró Szabolcs egy lenyűgöző munkásságú hazai író, kinek művei már 10 éve köszönnek vissza ránk a szlovákiai és magyarországi könyvesboltok polcairól. Számos kiadvány szerzője, büszke családapa, aki történeteivel több korosztályt is szórakoztat egyszerre. Míg otthon a négyéves kisfiának olvas, addig más családapák az ő történeteivel a kezükben éjjeleznek. Tízéves írói munkássága és kedvenc időtöltései kapcsán kérdeztük őt.
Az interjú megjelent a Klikk Out 2017/12. számában.
Szabi, sokan ismernek itthon, de mégis kérlek, mutatkozz be röviden. Mit emelnél ki magadról, amiről azt gondolod, a legfontosabb dolog veled kapcsolatban?
Volt egy több éves periódus az életemben, amikor annyi mindennel foglalkoztam, hogy sokat agyaltam rajta, kicsoda, micsoda vagyok én leginkább.
Ha felsoroltam, hogy író, rockénekes, kiadóvezető, rendezvényszervező, újságíró, hagyományőrző, papucs orrán pamutbojt, az már-már komikusnak hatott, hiszen képtelenség ennyi mindennel egyformán komolyan foglalkozni. Ma már csak annyit szoktam mondani: író. Azt hiszem, ez a legfontosabb tudnivaló velem kapcsolatban.
Te és a hobbid – Te és az írás – Te és a család. Olyan mély kötelékeket látok ezekben a konstellációkban. Jól érzem, hogy e három szféra nálad nagyon erősen támogatja egymást?
Az írói munkásságom és a családom egyaránt a legfontosabbak számomra az életben, és igen, jól látod, oda-vissza támogatják egymást. A biztos családi háttérnek köszönhetem, hogy kiegyensúlyozott írói munkát végezhetek, és a kiegyensúlyozott, sikeres munkának köszönhetően tudok magam is biztos pontja lenni a családomnak: a feleségemnek férj, a fiamnak apa, ennek minden kihívásával és felelősségével.
Annyit azért hozzáfűznék, hogy az írás és az ezzel járó egyéb tevékenységek már rég nem a „hobbi” kategóriába tartoznak. Ha jobban belegondolok, nagyjából héttől tizenöt éves koromig volt számomra hobbi az írás. Tizenöt-tizenhat éves korom óta azonban mindent ennek rendeltem alá: ez a hivatásom, a mesterségem, az életem.
Nem mehetünk el a tény mellett, hogy kerekesszékben ülsz. Viszont biztosan eleged lehet már abból, hogy emiatt megkülönböztetnek és a sikereiddel még inkább a figyelem kereszttüzébe kerülsz. Mit üzensz nekünk, akik szeretnének jobban megismerni Téged?
Azért nincs elegem, mert nem vagyok ezáltal megkülönböztetve, és a kerekesszékes mivoltom legfeljebb az első szembesülés alkalmával tűnhet valamiféle különlegességnek.
Egyébként soha nem a saját speciális kategóriám miatt értem el sikereket: sosem „ahhoz képest” akartam jó író vagy jó énekes (vagy jó akármi) lenni, hogy van egy látványos betegségem, ezt mindig határozottan elutasítottam.
Íróként ugyanazon a pályán, ugyanazon a piacon méretem meg magam, mint bárki más, és még egyetlen könyvemet sem próbáltam meg azzal a „szenzációval” eladni, hogy tolószékből osztok könnyfacsaró életbölcsességeket.
A jelenlegi sikereimet annak köszönhetem, hogy olyan témákról és olyan minőségben tudok írni, amivel az olvasók elégedettek, és hogy folyamatosan képezem magam, soha nem vagyok elégedett a pillanatnyi tudásommal. A helyzetemet egyébként kellő öniróniával fogom fel, ezért is hívom a saját „brandemet” székirodalomnak, de ez egy poén, ebben nagyjából ennyi van, sosem vártam el, hogy emiatt valamiféle előjogaim legyenek.
Egyébként elég sok írót van szerencsém ismerni, és a regényeiket mind ülő helyzetben írják: pontosan úgy, ahogy én.
Mesélj kicsit erről a nagy tízesről! 10 éves szenvedély, 10 éves munka, 10 éves gondosan nevelgetett álom?
Valahogy így, igen, habár az évszámokat kicsit máshogy kell belőnünk.
A szenvedély úgy húsz-huszonegy éves, mert azóta ontom magamból a történeteket. Az álom nagyjából tizennégy éves, mert akkor határoztam el, hogy író akarok lenni. A munkásság most kerek tíz, hiszen éppen egy évtizede jelent meg az első könyvem.
Bárhonnan is számítjuk, izgalmas, és egyben küzdelmes időszak volt ez. Közben felnőttem, szinte mindenről másképpen gondolkodom, mint az elején, és egy életre való tapasztalatot szereztem – pozitívat és negatívat egyaránt. Az elején még álnéven írtam, ma már a saját nevemet használom, és teljesen más műfajban, stílusban alkotok, mint a kezdetekkor.
Annyi minden történt, hogy azzal egy teljes könyvet meg lehetne tölteni – ki tudja, talán majd egyszer. Amit a legfontosabbnak tartok megemlíteni, hogy úgy érzem, nyolc év kőkemény „tanulóidő” után, 2015-ben értem révbe: azóta vagyok az Athenaeum Kiadó szerzője, azóta érzem, hogy valóban profi pályán mozgok, és már nem csak félvakon tapogatózom. Megtaláltam a helyem.
Sokat meséltél már nekünk, a könyveidben és itt is. Mi a következő lépés, amire készülsz? Ugye, jól sejtem, hogy már látod is magad előtt?
Most nagyon tisztán látom magam előtt a következő évemet. Jellemzően olyan ember vagyok, aki őszintén tud sok mindenért rajongani, így aztán több mindenbe belekezdeni is, és aki csak akkor jön rá, hogy túl sokféle dolgot művel, amikor már nyakig benne van mindben.
Ehhez képest most igyekszem fegyelmezni magam, és nem belevágni ezer új projektbe: jövőre az Anjouk-sorozat két új kötetét szeretném megírni, emellett egy 10-12 állomásos tavaszi-nyári könyvturnét végigcsinálni, amit már el is kezdtem megszervezni. Ez lenne a fő csapásirány 2018-ra, de mivel nyáron töltöm majd be a harmincadik életévemet, egy jó bulit is illene megszerveznem: zenével, sok jó emberrel és remek hangulattal.
S a végére egy izgi feladat. Mi jut először eszedbe ezekről a dolgokról?
szabadság: Könyvturnézás.
nadrágtartó: Lehet, hogy kéne?
bálna: Igen, szerintem is ideje lefogynom.
szerelem: Az életem, a lételemem.
mikró: Eladtuk, és jól tettük.
gumikacsa: A gyerek fürdetésének elengedhetetlen tartozéka.
élet: Ajándék, telis-tele lehetőségekkel.
dió: Kemény, mint a kő, de csakazértis feltöröm!
