Aki figyelemmel kíséri a Dunaszerdahelyi járás futballbajnokságait, az nem felejtheti el városunk második számú labdarúgócsapatát, a RAPID Dunaszerdahelyt.
Történetesen: a Jávorka Attila, Petrovits Zoli, Paucsek Rudi hármas többnyire keleti lakótelepi srácokból toborzott egy csapatot és beneveztek a bajnokságba.
A kamaszkorú tinédzserek a jó heccnek induló kalandból ripsz-ropsz a járási osztály felnőtt harmadik osztályában találták magukat.
A forrófejű, főleg lakótelepi gyerekek nem egyszer botrányt okozó mérkőzéseket játszottak, és volt úgy, hogy tettlegességig fajult néhány kiélezett csata.
Az anyagi részét önerőből és adományokból biztosították. Megjelentek az első támogatók a csapat életében id. Mészáros József és a magyar állampolgársággal rendelkező Posztobányi Csaba személyében, és kezdett a csapat formát ölteni.
Néhány játékossal feltöltve felkerültek a járási második osztályba, ahol a mezőny magasan legfiatalabb csapatát alkották a maguk 21 éves átlagéletkorával.
Edzőváltás következett, és a csapat irányítását a nemrég elhunyt Pócs Zoli bá vette át.
Érdekességnek szeretném leírni, hogy míg a csapat dunaszerdahelyinek számított, a mérkőzéseit ez időben már Pódafán játszotta.
A kezdeti nehézségek és kérdőjelek kezdtek megoldódni, és a csapat magasabb célok elérésében gondolkodott, pár új játékos érkezett, és a valamikori DAC-futballista, Bíró Béla vette át a karmesteri pálcát az edzői poszton. A kitűzött cél egyértelműen a feljutás volt az első járási osztályba.
1997-et írtunk, én ekkortájt a Padány játékosedzője voltam. Természetesen szinte mindenkit ismertem a Rapid csapatában, hiszen ha pár évvel idősebb is voltam tőlük, szinte együtt nőttünk fel a lakótelepi grundon.
És eljött az az emlékezetes Rapid–Padány meccs, amelyen ha nyer a hazai csapat, szinte biztos a felkerülése a felsőbb osztályba.
Na, de ez már egy következő cikk, tehát folyt. köv.
