Olyan közösség kezdett kialakulni, ahova mindenki szívesen járt, és mindenki megtalálta az örömét benne. Törzsszurkolóink, akik már sajnos nincsenek az élők sorában, Balaskó Karcsi bá, László „hentes” Rudi bá, vagy a napokban elhunyt id. Sátor Lajos bá szinte minden nap megkérdezték: na, mi újság a csapat körül?
Nyitókép: Jojo Samek
Meg kell említenem még Oszi bát, aki a városi lakosok pazarlását kihasználva aktív kukás volt, vagy a buszsofőr társadalmat képviselő pozsonyeperjesi születésű Czibula Lacit, aki nem egyszer vitt bennünket egy-egy mérkőzésre. Éltek az emberek a csapattal.
Hozzá kell tennem, hogy a Rapid megalakulása óta ebben a csapatban egyetlenegy játékos sem volt fizetve, és edzőként is teljesen ingyen végeztem a munkám.
Egy szombat délután végre eljött a várva várt mérkőzés, az akkoriban szuverénül táblázatot vezető Rapidot mindenki meg szerette volna szorítani, ilyen volt a padányi csapat is, és bizony, volt mit törleszteni a fiúknak. Már a pénteki edzésen is éreztem az elszántságot, és a meccs előtti eligazítás és öltözködés után úgy készültek ki a fiúk a pályára, mint Simon Tibi szokott a Fradiban.
Ütötték az asztalt és az öltöző ajtaját, Sipos Attila a megdögűtök csatakiáltással hagyta el az öltözőt.
A padányi csapatban is élt a bizonyítási vágy egykori edzőjükkel szemben, hiszen még pár hónapja együtt vonultunk csatába.
Esélyük sem volt, mert Parika szinte a levegőbe futott a jobb szélen, Búrát a középpályán nem lehetett megszakítani, Sípos Ati életveszélyes volt a kapura, alig jöttek át a félpályán. Viszont ez a mérkőzés Kovács „Funesz” Attila és Juhos „Lajbi” Ricsike nagy perceit hozták.
Funesznál volt a labda úgy 40 méterre a kaputól, és Lajbi keresztbe mozgott a bal oldalról. Funika bepasszolta a labdát amolyan barcelonásan a tizenhatosba, Lajbi átvette a labdát, és jött az, amit azóta is emlegetnek a východi kocsmákban Dunaszerdahelyen.
Az első csel Puskás Öcsis volt, a hátvéd alól kicsúszott a talaj, már csak a kapus volt, de oldalról keresztezett egy újabb hátvéd, még egy lövőcsel, amire elmentek kenyérért a fiúk összegabalyodva, de ekkor már Bubenyík Miróval másodszor ugrottunk fel a kispadon.
Rúgd be te lóf@sz! – suttogta Miro a fogai között (a decibelt nem írom le).
Lajbi egy ütemet kivár, ezalatt visszaér a kapus, de külsővel megtolja, amire újra hentereg a hálóőr, mint malac a faluban, és Lajbi begurította a hosszúba. 0:1, vezetünk.
A gólöröm trikólevétellel járt, miközben a góllövő gyanúsan matatott a cerka felé, hogy ezt nektek, de megpillantva az arcom, befejezte pávatáncát.
Második gólunk szinte ugyanez a szituáció, csak akkor már a védők nem bírták cérnával, és Lajbit derékon rúgták, tizenegyes. Persze ő szerette volna rúgni, de az általam kijelölt tizenegyes-rúgó Funesz volt, akinek előzékenyen átengedte, és ő higgadtan a léc alá varrta.
0:2 nyertünk, de Lelkes Vincéék mosolyogtak, hiszen „ők” akkor Pódafán négyet rúgtak, viszont a látottak alapján a megtorlás fényesre sikeredett.
Mivel a cikk nagyon sok becenevet tartalmaz, a játékosok névsora és jellemzése a folytatásban. 🙂
