Nem tudom, milyen az emberiség általános tapasztalata, de nekem az advent időszaka alatt mintha nagyobb szerencsém (vagy pechem?) lenne az évtizedeket átfedő találkozásokra, történetekre.
Lényegesen többször összefutok régi ismerőseimmel, gyerekkori barátaimmal, közeli ismerősökkel.
Most már tudom, hogy nem egyszerű az élet kivitelezése anélkül, hogy ne rúgnánk bele az akadályba (mert az élet néha egy hosszú akadályfutás), kosárlabda-terminológiával mondva: az élet nem mindig a csont nélküli dobással elért pontokról szól.
Karácsony előtt sokszor találkozom olyan emberekkel az én korosztályomból, akik…
Hm… Emlékeznek a Halott ügyek című sorozatra? Amikor a filmben felhasználták a retrospektív jeleneteket, akkor a múltnak mindig szürkés árnyalata volt… Szimbolikusan megadták a történet e részének a búsabb hangulatot.
Találkozásaim közben pont fordítva van. Látva az élettel és a saját csacsiságokkal meggyötört arcokat, nekem a fénnyel teli (Glory Days) régi időszakuk pereg a képzeletbeli filmkockákon.
A büszke, fiatalos, nagycsávós (vagy nagydzsúlis) tekintetek elmúltak. A gondmentes élet alatti mosolyt kicserélte a… Szóval, az én generációm nem kis része a kilencvenes években élte át az utat a tinikortól a mégiscsak komolyabb harmadik X-ig.
Sokán megégtünk, mért mindkét oldalról égettük a kanócot. Bizony, nagyon nagy kanállal ettük a kiskanalas tartalmat is.
Nem azt mondom, hogy minden történet ilyen, de… Nem szeretném azt a szót használni, hogy kiégtünk.
Az én generációm is már gyakran használja a ,,Bezzeg a mi időnkben”-szemléletet. Amit, akkoriban sose szerettünk. Én próbálom nem ezt használni, és kemény élettapasztalat után inkább előre tekintek.
Nem, nem vagyok nagycsávó, bevallom nem könnyű, mert kisebb-nagyobb frusztrációkat a nagy álmok, a nagy tervek meg nem valósítása miatt már átéltem. Manapság, ezen a téren szerencsés és boldog embernek érzem magam, mert teljesültek az álmaim.
Vannak viszont emberek, akiknek szintén sikerült…, de lecsúszni a lejtőn. Elég gyakran találkozok egy korombéli sráccal, akivel anno sokat fociztunk. Manapság, ha találkozunk, így szól hozzám: – Csertko, nagyon szépen kérlek, nincs öt euród? Éhes vagyok…
Ha van a zsebembe, valamit mindig adok neki. Nem merem és nem is akarom feltenni magamnak azt a kérdést, hogy nem issza-e el az összeget. Egyáltalán, van jogom kételkedni? Mi van, ha tényleg farkaséhesen egy finom ebédet vesz magának? Hm… Ha valaki kételkedik, meglehet ezt oldani ebédjeggyel is.
Kell egyáltalán ilyen helyzetekben racionális gondolkodni, a miértekre és a hogyanokra fókuszálni?
Nem elég a szívre és az emlékekre hallgatni?
