Dunaszerdahelyen, szinte minden iskolaudvaron létezett egy sportpálya, amin a város apraja-nagyja élte mindennapos sportéletét. Nem tudok kiemelni egyetlenegyet sem közülük, mert szinte mindegyiken folytak a kisebb-nagyobb csatározások.
A csapatoknak megvolt a maguk, képletesen szólva kapitányuk, és mindig naprakészek voltak a leegyezett mérkőzések.
A miénk Juhos Lajbi Ricsike volt, aki szinte minden hétre egyezett egy „áldozatot” csapatunknak. 🙂
Amikor általában már minden le volt zsírozva, felcsöngettek hozzám, kinéztem a 6. emeleti lakásunk konyhaablakán:
– No, mi van? – kérdeztem.
– Gyönnek a szeveriek, Čert lesz a kapusuk! – kiabálták vissza.
– Labda van? Nincs, és már befordultak a blokksarkon.
Felhúztam a négycsíkos adidas teniskym, felpattantam a Liberta női biciklimre, és irány a prvýmáj.
Nem nagyon szerettem a szeveriek ellen játszani, mert olyan kapusuk volt, hogy aszfalt nem aszfalt, eldobta magát, és fogott, mint a zöldfesték. Vérre menő csaták folytak, és az sem volt mellékes, ki nyeri a kasszában lévő 60 koronát, amiből a Bíró Tomi csinálta diszkót szépen ki lehetett finanszírozni szombat esténként. Bizony, ezek a játékosok, akik itt megfordultak, vastagon átlépték már a 40. életévüket, és a tipikus grundok is múlófélben vannak.
Lehet, kellene egy nosztalgiameccs?!
Mi, východiak benne volnánk.
