Természetesen, a válasz a kérdésemre még odébb van, de valamilyen módon jelképes lenne, na, nem az, hogy eljátszottam a fiatal játékos vezetéknevével, hanem az, hogy már tényleg eljött az ideje, hogy ráhangolódjunk egy egészséges DAC-frekvenciára. Képletesen, legyen ez a szám (1904), ez a frekvencia egy szimbólum, ami jellemzi mindazt, amire éhesek vagyunk. És hogy mit tartalmaz? Íme.
- a hazai totális focit, amit megszoktunk a nyolcvanas években, megspékelve modern, progresszív, taktikailag érett produkcióval.
- az idegenbeli meccsek alázatos harciasságát, aminek a vége nem egy kikényszerített, hanem spontán standing ovation, amikor minden egyes játékosból csöpög a köszönet azért, hogy a szurkoló vette a fáradságot, az anyagi ráfordítást, és elkísérte a csapatát mittudoménhova.
- az idegenlégiósok szemléletét, hogy átlépve Dunaszerdahely határait, egy olyan csapatba kerültek, ahol a zsoldos hozzáállás nem fér be az 1904-es frekvenciába.
a magyarországi srácok megértését, hogy a DAC csak a pénztárcában vagy a neten csupán egy ugródeszka a válogatottba, illetve a közkedveltséghez, de a pályán a DAC egy életérzés.
- az összes nem idevalósi játékos megértését, hogy senki se tud a környékben jobban szeretni, és nincs hálásabb közönség, mint a DAC-os – lásd a nyolcvanas évek nem idevalósi, szépszámú lista ikonjait, akik itt letelepedtek.
- megértést egy örök fociigazságról – az objektivitás nem az, amit a meccsről hallani akarunk, pozitívumot vagy negatívat, hanem az, ha elmondjuk, ami valóban zajlik a pályán.
- megértést, hogy egy fanklub vezetése felelősséggel jár, és a szurkolói táborból kizárni valakit az Antalék érája alatt lehetett, de ma már nem. U.I. Kope, Vlado, Laca, Zoltánka, Roli és a többi régi harcos – sok sikert kívánok nektek az új úton, hogy segítitek, és apás módon felügyelitek a generációváltást.
a szakmai és a mindenféle stábnak a megértését, hogy hallgatni kell egymást, előítéletek nélkül, mert a rengeteg feladat terhe hengerként fasírozottat csinál az egy helyen álló, egymást nem respektáló emberekből.
- az újságírók megértését, hogy a gerinces, konzisztens, hozzáértő és konstruktív kritika a stílusos, nem pedig az, hogy aszerint írunk, hogy valakivel együttműködünk-e vagy sem. „Az én ellenségem legyen a te ellenséged is”-hozzáállás elég parasztos volt már a hatvanas években is.
- az utolsó, minden mást felkaroló megértés…, ezt nehéz megfogalmazni… Talán így lehet: van élet a foci után is, de mi sárga-kékek, magyarok és szlovákok egyaránt, képesek vagyunk kurva sokat feláldozni a fociért, a DAC-ért… Hajrá DAC, a rohadt életbe!