…a mi kis gyermekeink! Elvitathatatlan érdemük, hogy édes sete-sutaságukkal mézédessé varázsolják életünk szürke, felnőtt hétköznapjait.
Vagy épp vérverejtékessé, attól függ, hogy mi magunk mennyire vagyunk helyzetünk magaslatán.
Sokat segít az aggodalmak elengedésénél, ha mi magunk is visszaemlékszünk arra, mi tett boldoggá minket gyermekként, amikor ennyi idősek voltunk. Tócsában tapicskolni, amire anya nagyon haragszik, havat enni, amit anya ugyancsak nem néz jó szemmel, kóbor macskát/kutyát nyúzni, amire anyán kívül mindenki más is kiakad.
Ha ezek a kósza – vicces, könnyfakasztó, idegroncsoló, kiakasztó, stb. – emlékek felidéződnek bennünk, biztosan könnyebben megy majd a feloldódás. Sőt!
Mi magunk is elkezdjük a kanapét vagy a kisszéket fakanállal verni, mert tök jó dob és a gyerek trombitálásához amúgy is kell a ritmus. Vagy akár elő is taposhatjuk neki a szűz havat azzal az indokkal, hogy neki már ne kelljen belelépni olyan mélyen.
A gyermekünk játékos cinkosának lenni az egyik legcsodálatosabb érzés a világon!
Nem lehet elégszer elmondani, hogy emlékezzünk arra, milyenek is voltunk gyerekként, a felnőttek pedig a mi szemünkkel is milyen gázak voltak. Na most mi (!) vagyunk azok a gáz felnőttek, kérem szépen! Ne szúrjuk el, legyünk partnerek, óvó, féltő szülők, de mégis cinkosok, akik össze tudnak mosolyogni, mielőtt valami újabb csalafintaságot tesznek. Együtt, közösen.