2015 tavasza – a kupadöntő küszöbén megtorpantunk
Rózsahegyre ritkán megy a DAC-szurkoló. Már, hogy nyerni! Valahogy mindig vezetünk, aztán a végére elfáradunk. Ha fel kellene állítani egy rangsort, hol mennyire szigorú a beléptetés, bizony pont ez a helyszín „verné” akár Nagyszombatot!
Résnyire tárt kapu, alig fér át rajta az ember, pláne, ha korábban jóllakott a dóvali étteremben, ahol nem tévedés [fatális 🙂 ], fa tálban szolgálják fel a juhtúrós sztrapacskát. Ahogy a fogvédős rendező „rádmosolyog”, rejtélyes fizimiskája arra enged következtetni, hogy nem szeretetet kapsz majd tőle. Itt van még a megafon esete, ugye. Éppen ezen a meccsen történt meg utoljára, hogy be engedték vinni, majd a 20. perc környékén jött a parancs:
Tessék kérem kivinni a szektorból, és legközelebb ne is hozzátok magatokkal!
Velünk egyidejűleg a hazaiaktól is elszedték, ők válaszképpen kivonultak a stadionból, a közeli dombra, ahonnan végig követték a találkozót. A vége számunkra nem alakult túl jól, és sorozatban harmadszor is vereséget szenvedünk. Mindössze három perc leforgása alatt fordult a kocka! Másnap sem voltunk még foci nélkül, „mennyei megyei” Bős–DAC B 2:0. A dolog pikantériája az volt, hogy pár hónap leforgása alatt, pont a bősi gárdától küldték el a Radványi Mikit, nem éppen korrekt körülmények között…
Respect, Miki! – állt azon a molinón, amit a bősi stadionban hagytunk, „ajándékba”.
A ligában három vereség után, odahaza DAC–Kassa, csak 1:1. Pedig a vendégek teljesen új védelemmel álltak fel, mivel négy játékosukkal is szerződést bontottak. Az első valamirevaló támadásuk góllal végződött, és csak a második játékrészben egyenlített a DAC, Horváth Béla révén. Találatával születendő gyermekének üzent, a labdát a meze alá dugva. Az ilyen jelenetek teszik a focit azzá, ami! Emberközpontúvá! A hétvégét két diákmeccs zárta, mindkettőn DAC-győzelem született, és persze 2 x 40 perces szurkolás.
Szenice–DAC, kupa elődöntő, odahaza nyertünk 1:0-ra, a visszavágón…
…a visszavágón, ahol lélekben már a poprádi döntővel foglalkoztunk, rejtély hogyan, de kikaptunk, és a büntetők után kiestünk. Visszaemlékezéseimben gyakran kitérek a szurkolásra, nos, nem emlékszem idegenben azóta sem egységesebbre, mint akkor Szenicén. Szerda ide, szerda oda, 300-an, két „kiblivel”, hatalmas támogatást kapott csapatunk. A csalódás is ekkora volt, aminek az lett a hatása, hogy a következő bajnokira (mit ad isten, pont ugyanitt, Szenicén) nem utaztunk el. Vagyis nem láthattuk a négy gólt, amit a hazaiak berámoltak nekünk.
2015. április 30.: Felvidék–Székelyföld 1:0
Egy történelmi esemény miatt kalandozok el most picit a sárga-kék színektől. A színektől igen, de nem a dunaszerdahelyi Arénától, amely otthont adott a pár hónapja alakult Felvidéki Labdarúgó Válogatott első mérkőzésének. Méghozzá „nemzetbeli” mérkőzésének, mivel „egy az isten, egy a nemzet”! Szóval Székelyföldet láttuk vendégül, ilyen miliőben az „ellenfél” jelzőt erősen hanyagolnám!
A mérkőzés apropóján készített „EGY VÉRBŐL VALÓK VAGYUNK” molinó 5 napjára rá, még a korláton lógott, mikor a miavaiak szerepeltek Dunaszerdahelyen. Végre nyert a DAC, de hogy a nyeretlenségi széria mennyire frusztrálja az embert – és mivel a játékos és a szurkoló is egyaránt homo sapiens –, ezen a meccsen megmutatkozott. Persze ok volt rá, és indíték is. Ok és okozat! Csend és füttyszó! Ákos a mi vérünk, és később a kézfogás is megtörtént, de akkor ott, egy tábor becsülete volt a tét. Az egyszerű szakmunkásé, a közalkalmazotté, a diáké, a tanáremberé…, akiket a szenvedély repít, és akik olykor az utolsó centjüket is odaadják, csakhogy DAC-meccsen lehessenek. Korrekt gesztus volt a csapattól, hogy a következő idegenbeli mérkőzés belépőjegyeit állták. Hetvenen kísértük el a csapatot Besztercebányára, ahol a sors akarta úgy, hogy pont Szarka góljával győztünk.
A foci, és ezen belül a DAC nagyszerű barátságokat teremt. Vannak emberek, akik máshol, és máskor nem találkoztak volna!
Sok ilyen emberrel hozott össze az élet. Az egyik Csipesz barátom és maroknyi társasága Gömörhorkáról. Először Rozsnyón, majd Kassán találkoztunk, májusban eljöttek Dunaszerdahelyre is. Pár nappal a DAC–Zsolna előtt megegyeztünk, hogy kimegyek a város szélére eléjük. Kémleltem a járműveket, mikor jön egy „RV” jelzésű. Aztán befutottak! Városnézésre már nem maradt idő, ahogy a megbeszélt kávéra sem, de egy üveg pezsgő csak akadt koccintani, a viszontlátás örömére. Más örömben nem volt részünk, mert kikaptunk 0:1-re. És ki rúgta a gólt? Na ki? Hát, igen, megint ez a Čmelík „gyerek”…
(Folyt. köv.)
(Roberto)
