Az olyan koncerten való részvétel, amelyre egy egész életöltőn keresztül sem biztos, hogy sor kerül, well… egy komoly mérföldkő. Még akkor is, ha az ember második kedvenc zenekaráról van szó.
Fotók: Pixabay
Második kedvenc. Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy az élmény is csak másodrangú. Szülőként rettentően szalad az idő, a gyerek pedig egyre nagyobb és nagyobb. Két és fél évesen már az anya is szabadabb lehet mellette. Ha akarja.
Szabadabban lehet szabad, szabadabban lehet boldog, szabadabban élheti meg a korlátolt szabadidejét is.
Tehát azt hiszem, hogy egy második kedvenc zenekaros koncert élményét már nem kell tovább magasztalnom. Egy amerikai bandáról van szó, akik már inkább az idősebb, semmint a fiatal korosztályhoz tartoznak. S ennek megfelelően a közönség is kellően őszes vagy épp festett tarkójú.
De a fekete pólók, s a bennük már kissé megnyúzott testek ringató lüktetése egyértelműen jelezte azt, hogy valaha ment ez máshogy is. De ment ám!
Én, az eszemet szinte elvesztett anya, aki két és fél óra egyhelyben várakozás után megdolgozott a színpadi majdnem középért, remegve számolt vissza a kezdéshez az első sorokból. Persze késtek. A szívem pedig zakatolt az izgalomtól. De csak addig a pillanatig, amíg a karórám el nem ütötte a nyolcat. A késés, mint egy hatalmas puha szárnyú, húsos lepke, kissé áttetsző szárnyaival lepte be a tömeget, és fújt izgató port a várakozók szemébe. Voltak, akik fütyüléssel nyugtatták meg hergelték magukat, voltak, akik kíváncsian szemlélődtek, de voltak olyanok is (mint én!), akikre olyan ásítás jött rá, hogy az állkapcsuk is majd kiakadt. A színpadot leleményesen takaró fehér molinó pedig, melyre gondosan és egyenletesen szétszórt, váltakozó színű félholdakat vetítettek, bódítóan hullámzott az ágyúnyílásszerű szellőzőnyílásokon keresztül beáramló frissen bekevert levegő miatt.
Majd egyszer csak megjelentek ők. Kicsi, tekintélyt parancsoló, vagányan felöltöztetett emberkék, akik úgy fogták a hangszerüket a kezükben, mintha testük élő meghosszabbítása lenne, mégpedig a legnemesebb.
Az idő pedig most állt meg ténylegesen. Kezdődhetett végre a félméteres átmérőben való szisztematikus, ritmusos vonaglásom. Mert nem lehetett nem mozogni és nem lehetett nem énekelni, fütyülni és kiabálni. Még ha akartam volna, sem.
Pedig egy „rendes” anya, nem tesz ilyet. Nem festi a száját vörösre, a körmét pedig sötétkékre, nem turbózza fel az amúgy is színes sérót extra szexi hullámokkal, s ezt az összképet sem fejeli meg a legdögösebb szemüvegével és a kölcsönkapott, izgi, fekete batmanes pólójóval, hogy még ezzel is fokozza az érzést.
Hanem inkább finoman leföldeli magát egy hátsó asztalnál, hogy az egyik székben helyet foglalva erősen megkapaszkodjon, hogy aztán a többiek háta mögül nézhesse fél szemmel a második kedvenc zenekarának hihetetlen európai turnéját.
A fenéket, dehogynem!
Így lett a második kedvenc zenekar élő, európai fellépése az első számú koncertélményemmé. Melyről – vicces módon – egy fénykép, egy videó sem készült. Amikor eszembe is jutott, hogy mégis kéne, azonnal átvette az érzés a helyét: ez az én időm, az én örömöm. Egy másodperccel sem rövidítem meg azzal, hogy kiesek az élményből. Amit pedig oly tágra fogok kiteljesíteni a szívemben, hogy mindenki megnyugodhat, így is messziről látni fog.
