Már bontják az Aréna északi lelátóját
Tudják, hol van Felsőmerse? Nem? Semmi gond, azelőtt én sem voltam képben. Ez az alig hatszáz lakosú ruszin falu volt a kupában a DAC soron következő ellenfele. A meccset a szomszédos Cseres településen játszották, és a község apraja-nagyja átrándult, hogy lásson életében először – és talán utoljára – egy elsőligás csapatot focizni. A papírforma szerint a 4. ligában, akkor középszintű csapat ellen kétszámjegyű győzelmet illett volna aratni, ám kishíján a továbbjutásunk is veszélybe került!
Miután a hazai kapu mögötti erdőbe tévedt labdák eltaláltak három mókust, és az önkéntes tűzoltóparancsnok éppen vadkanra vadászó fiát, a rendes játékidő 1:1-es eredményt hozott. Mindezt úgy, hogy öngóllal egyenlítettünk csak! Odahaza, kivetítő előtt tekintettük meg a találkozót, melyen csupán a büntetők döntötték el, hogy tovább menetelhettünk a kupában. A szétlövés hőse Milošovič kapus volt, aki csak egy labdát engedett a hálójába. Addigra már az egész asztaltársaság idegileg úgy leamortizálódott, hogy a legszolidabb mondatot is kissé megszépítve adom most tovább az utókornak:
Hát továbbjutottunk, csessze meg a jegeseső, de felejtsük el hamar ezt a meccset!
Közben megjelentek az első képek az Aréna északi lelátójának bontásáról. Szívszorító érzés volt látni, ahogy a munkagép „beleharap” a lelátóba, amely kártyavárként omlik össze iszonyú erejétől. A szerencsésebbek kis kődarabokat is hazavihettek magukkal emlékbe. A bontás képei mellett fekete-fehér fotók is idézték a stadion egykori arculatát, és annak változásait. Mennyire érezte át akkori hangulatunkat Marić edző, azt nem tudhatjuk, mindenesetre engedett a csábításnak, és eljött a szurkolók közé egy kötetlen beszélgetésre, ahol persze ismét találkozhatott hasonmásával is. Hogy az edző mit fogyasztott, arra már nem emlékszem, …
…de nem ez volt a „félig üres, félig tele” ásványvizes pohár sztorija, az tuti!
A liga küzdelmei közben Aranyosmarótra vitték el a tábort, és annak hangját, ám haza üres kézzel jöttünk. 436! Ennyi jegy kelt el a vendégszektorban! Két napjára rá, úgy 25-en lehettünk Komáromban, ahol a DAC tartalékcsapata szerepelt, és nyert 3:1-re. Komoly hangulat uralkodott a lelátón kilencven percig, az nem is kétséges. Történelmi tényként kezelem, hogy itt hangzott el először az „Érik a szőlő” Szerdahelyre adoptált változata, valamint egy másik dal, amely inkább tudható be meccs utáni levezetésnek, de Isten lássa lelkemet, legyen már egyszer papíron ez is:
Képzeljétek, tegnap este, hogy mi történt? Véletlenül lenyeltem egy villanykörtét! Az anyósom vette észre, milyen szépen világítok a sötétben!
Hát igen, néha erről is szól a foci, ha jó társaságba keveredik az emberfia! Társaság aztán volt odahaza is, de a Miava tett róla, hogy a hangulat hiányozzon – 0:1! A liga újoncához, Szakolcára 61 sárga-kék szurkoló utazott el hétköznap, ahonnan legalább az egyik pontot elhozhattuk – 2:2. Majd Rózsahegyről még azt sem. Hetvenen vágtunk neki ismét a klasszikus dóvali pihenővel tarkított mérkőzésnek, melyen négyre „növeltük” nyeretlenségi szériánkat. Hogy ez megszakadjon, ahhoz kellett Jakub Brašeň két gólja is, de az már Szenicén történt. A rózsahegyi késő őszi időjárás után, az erdőháti városban vénasszonyok nyara fogadta a nagyérdeműt – köztük a 150 DAC-fanatikust.
Emberhátrányba kerülve Brašeň kétszer betalált, majd örömében „kiugrott” a szurkolók közé!
Precíz barátunk Huli, mindeközben „bepottyant” a pályára, természetes mindenféle hátsó szándék nélkül. Ezután egy újabb kupameccsnek lehetett fül- és szemtanúja 10 dunaszerdahelyi, akik elkísérték a csapatot Felsőosztorányba (mondjuk kapásból ezt sem mondják meg sokan, merre található). A korábbi betlizéshez képest – vagy pont ebből okulva – simán hoztuk a meccset 3:0-ra.
Pókemberként Nagyszombatban – avagy, a beléptetésnél konkrétan ott is átnéznek, ahol csak az asszony szokott!
Először voltunk viszont Nagyszombatban azóta, hogy ott új stadion nőtt ki a földből. Ellenséges környezetben a 610 DAC-drukker hangja sem veszett el, viszont a meccs igen. Kikaptunk ugyanis 2:0-ra, de említést érdemel még a hazaiak koreográfiája. Hasonlóért már ránk húzták volna a vizes lepedőt, itt viszont nem volt gond a szemlátomást önkényuralmi jelképeknek számító motívumokkal! A City Aréna korlátját lepróbálva kamatoztathattam egyensúlyérzékemet később a MOL Arénában is, amíg nem készültek el a ketrecek. Valamint itt kerültem először „bensőséges” viszonyba a biztonsági hálóval, aminek a Pókember biztos örülne, mi meg csak megszoktuk, és az életünk részévé vált. Pont, mint a mérkőzések előtti motozás, melyhez Nagyszombatban egy fasza kis fotót is készít a rendszer, majd a belépőjeggyel együtt beazonosít, mint Mariska néni, mikor spiccesen mész haza este a kocsmából… 🙂 )
(folyt. köv.)
(Roberto)
