A csütörtöki nagy ünneppel kapcsolatban már annyi mindent tudunk. A lényeget, a március 15-ei események fő történéseit mindenképp. Bízom benne, hogy ez így is van (akinek esetleg hiányos az ismerete, az vegye a fáradságot, ha egy kicsit is magyarnak érzi magát, és nézzen utána). Én egy mozgatórugót viszont alább kiemelnék, mert nagyon fontosnak, szépnek és példaértékűnek tartom.
Ez nem más, mint az, hogy Petőfi, Jókai, az ifjak és társaik vérontás nélkül vívták ki a magyar nép szabadságát. Gondoljunk csak bele, annyi év elnyomás után ilyen módon cselekedni, révbe érni. Egy amerikai filmben sem lehetne szebb hepiend. Nagyon tiszteletre méltó már az is, hogy felkeltek. A szó szoros értelmében is vehetjük ezt a kifejezést: páran felkeltek. Felébredtek. Kiléptek a Habsburgok kényelmetlen ágyából, és megtették, amit megkövetelt a… Ki is? Ők maguk. Maguktól.
Az ágyat pedig nem úgy cserélték le, hogy kivágták az ablakon, mit sem törődve azzal, hogy valakinek, valakiknek a fejére eshet, hanem kivitték az ajtón és közölték a főbérlővel – igaz, határozott, nemet mondó választ nem elfogadó módon -, hogy saját fekhelyen, saját párnák közt fognak mától pihenni, aludni.
Ez a forma pedig, ahogy véghezvitték céljukat, az a „tiszteletreméltó” szón túli. Olyan különbséget érzek a fentebb tett minősítéssel, és az ez esetben történő használat között, mintha most nem is ezt a kifejezést szeretném használni, hanem valami ilyesmi tartalommal bírót, de mégis mélyebbet, magasztosabbat. Mint amikor azt mondjuk életünk párjának, hogy szeretlek, de valahogy kevésnek érezzük ezt kimondva, ahhoz képest, amit érzünk.
Sokak szerint ez a nap a szabadság szimbóluma a magyar történelemben, ezzel természetesen én is egyetértek, azonban hozzácsatolnám, hogy annak is a jelképe, hogyan kell vágyainkat kivitelezni, és ha már szimbólumról beszélünk, akkor nem csak ilyen téren, hanem az élet bármilyen területén.
