Elindulni egy olyan úton, ami új, ami ismeretlen, s valójában járatlan, szinte minden alkalommal dermesztően ijesztő. S amikor egy komolyabb munkahelyi kudarc után az ember lányára/fiára rátör a bizonytalanság, akkor biztosan megfordul a fejében, hogy jó helyen van-e. Mert bármennyire is igyekszünk azon, hogy stabil alapokra helyezzük, csinosan berendezzük az életünket, minden apró részletet a helyére tegyünk, akkor is akadnak váratlan helyzetek, amire nem tudunk – eléggé – felkészülni.
Ilyen lehet például egy váratlanul jött munkanélküliség. Akár önhibánkon kívül is kerülhetünk olyan szituba, amikor elveszítjük az állásunkat. Úgy dobták a kockát, úgy esett, hogy épp nekünk kell távoznunk.
Mit tehetünk ilyenkor? Többen mondják, hogy csak az nem talál munkát, aki nem akar. Viszont az tény, hogy egyes esetekben több éves komoly keresgélés után sem sikerül megkapni az áhított állást. Ezzel talán az a baj, hogy egy „áhított”, egy várt munkahelyről beszélünk. Ha válogatósabbak vagyunk, akkor valóban nehezebb lehet az elhelyezkedés.
A munkáltatók pedig a legkevésbé sem arról híresek, hogy szívességeket tesznek az alkalmazottaknak. A megbecsülés és az irántuk tanúsított tisztelet pedig még ritkább. Szégyen!
Ilyenkor viszont az emberi mivoltunk sérül. Mi isszuk meg a levét annak, ha megkötjük azokat a kompromisszumokat, melyekbe előbb, vagy utóbb mégis belekényszerítenek. Így lesznek képesek még több bőrt lehúzni rólunk. Így érezzük magunkat egyre vacakabbul. S ennek hála, ki is alakult az az ördögi kör, melyből már csak nagyon nehezen tudunk szabadulni és félelemtől átitatottan, kétségbeesetten próbálunk új állást találni.
Ember(ség)hiány van!
A munkáltatók és a munkavállalók részéről is. Kezdjük már el végre tisztelni a másikat és a másik idejét, igyekezetét! Nem utolsó sorban egymás munkáját, melyet minden fél, a magához mérten végez. Ha már egy kicsit odafigyelünk az egyetemes értékekre, már szebbé tehetjük az életünket. Bármely oldalon álljunk is.