Valahol Európában, csütörtökön, háromnegyed tizenegy után
A szporitól kapunk – ennek a várva várt meccsnek az utolsó akkordjainál – még öt percet, hogy… Nehéz definiálni, nehéz eldöntenem, mit is írjak a ,,hogy” után. A pályán a levegőben lóg a gól, de egyben talán magunk se hisszünk, hogy betalálunk, mert sorba kihagyjuk a helyzeteinket, mint Fico az esélyt a méltó távozásra.
Viszont következik egy pillanat, amikor az én vérkeringésem, hiába pumpálnak vérhígítóval, egyszerűen megáll. Az időben és a térben is… Pár másodpercig nem voltam.
A három defenzív játékosunk irtózatosan közel áll egymáshoz, így, azon a kis területen nehéz kijátszani-kicicázni a letámadó grúzt. De ami a legrosszabb, pánikba esnek. Furcsa passzok következnek, és amikor ennek a vérfagyasztó labdatologatásnak a végén
a grúz letámadja Marint, a kapitányunk nekiáll cselezni utolsóként a gyorsabb, mozgékonyabb, dinamikusabb grúz ellen.
Elveszíti a labdát. A grúz elfut, tálalja a labdát Vatsadzenak, aki…, aki…, aki…, nem akarok odanézni, de mégis nézem, ahogy nemsokára véget vetnek az álmainknak. De nem! Pááács! Felső léc. Telibe. Ding-dong, vagy nem is tudom, hogyan is szól egy ilyen eltalált kapufa az Európa-ligában…
Az első gondolatom: Van olyan sejtésem, hogy ezzel a grúz kapufával jutunk a következő körbe, persze ha így akarják a fentiek is.
Később is ezt gondolom… Ezt gondolom a cikk írása közben is…
Tehát, huszonöt év után nemzetközi meccset játszottunk. Jól. Számomra meglepően jól, így a szezon elején.
Rutintalan mozzanatokkal, de jól. Néha gyerekes hibákkal, de jól. Néha inkább effektre fókuszálva, mint effektivitásra (lásd Bayot), de jól.
A lényeg, a ligában se tudunk előkészíteni ennyi és ilyen ordító helyzeteket. Nagy luxus ilyeneket kihagyni egy Pohronie ellen, nem még egy Európa-ligás meccsen. Mi volt a gond? Higgadtság. Na, abból nagy hiány volt.
Milyen volt az ellenfelünk? Nem éppen kompakt, illetve kiegyensúlyozott csapat ez a Dinamo.
Szétszórt és rosszul védekező defenzíva. Remek offenzíva, dinamikus középpályával.
Legnagyobb gondban akkor voltunk, amikor egy megnyert párharc után, azonnal területet is nyertek, nálunk szerintem nem működött a szubsztitúció. A középpályánk nem gyenge, ezért, erre figyelni kell, és gyorsabban reagálni a játékosainknak. Gyorsabban mutatkozni és kérni a labdát, valamint gyorsabban segíteni a párbajt elvesztő játékostársnak.
Sok mindent korrigálni lehet a visszavágóig, mert néhány dologgal első ízben szembesültek a játékosaink, de voltak dolgok, aminek semmi köze a nehezebb nemzetközi szintnek.
A már említett Bayo felesleges cifrázásai, amikor egyszerű megoldás lett volna a jó.
Tretyakov. Nem játszott hosszú ideig, de ő volt a leggyengébb láncszemünk. Remélem, nemsokára olyat nyújt, hogy ezt a teljesítményét többször már nem említsük.
Még egy megjegyzés. A szlovák csapatok ellen se remekelünk a hosszú, magas keresztlabdákkal, hát bizony, tegnap, ilyen módon nem egyszer eladtuk a labdát az ellenfélnek…
Mondom, jól játszottunk, mindezek ellenére.
A visszavágó más tészta lesz, s ha tanulunk a tegnapi meccsből és Tbilisziben okosan, és higgadtabban játszunk…, ezek a grúzok sebezhetőek. Tehát…
Vatsadze majdnem kivágott minket a kupából. Kaptunk még egy esélyt. Kár lenne elutasítani a fentiektől ezt a nagyvonalúságot.
Hajrá DAC! Ma forgatjuk Szigivel a Szerdahelyzetet, kedden pedig repülök Tbiliszibe. A szeveri rikkancs jelentkezni fog többször is…
Dunaszerdahely, július 13., 03.40, a cikk befejezve…
