A Nintendo a legtöbb ’70-es, ’80-as, ’90-es években született ember számára nem újdonság, és alighanem kellemes emlékeket őriznek róla a mai napig. A ’80-as években a nagy sikert arató játéktermi konzolok sikerén felbuzdulva a Nintendo úgy döntött, hogy egy otthoni, kazettás játékkonzolt készít. Az első példányok 1983. július 15-én jelentek meg, és három játéktermi játékot adtak hozzá (Donkey Kong, Donkey Kong jr. és Popeye), mindezt tizenötezer jenért, vagyis nagyjából 150 euróért. Az üzlet nem indult túl jól, ugyanis az első 8 bites készülékek egy hibás chip miatt rendszeresen lefagytak és meghibásodtak, ezért a Nintendo visszahívta ezeket, és új alaplappal kezdte őket forgalmazni, aminek köszönhetően 1984 végére a legjobban fogyó konzol lett Japánban.
A sikereken felbátorodva Észak-Amerikában is forgalmazni kezdték a konzolt. Európában 1985-86 folyamán jelentek meg már NES (Nintendo Entertaintment System) néven. Eleinte nem nagyon akartak fogyni, de 1990-re mégis sikerült eladniuk az összes darabot. Ekkor azonban beköszöntött a 16 bites korszak, a Sega pedig a Mega Drive nevű konzoljával óriási előnyre tett szert a Nintendóhoz képest, ezért a továbbiakban a SNES névre hallgató vadonatúj és átgondolt külsejű készülékekre koncentráltak.
Az utolsó példányok értékesítése Észak-Amerikában 1995-ben volt, világszerte pedig 2003 szeptemberéig forgalmazták a NES-t. 2007 októberében a Nintendo alkatrészhiányra hivatkozva megszüntette a hibás példányok javítását, és szépen lassan feledésbe merült a sárga – akarom mondani, szürke kazettás legenda, ugyanis nem ugyanaz. Akkoriban rengeteg olcsó másolat készült az eredeti, szürke kazettás konzolokról, amiket famiclone-oknak hívtak, és ezek voltak a nagyobb körben elterjedt, igazi sárga kazettás példányok.
Gyakorlatilag mindenki azt hitte, hogy Nintendóval játszik, pedig nem így volt, hiába nyújtotta ugyan azt az élményt. És hogy milyen élményt? Az akkori gyerekek alig várták, hogy hazaérjenek a suliból, ledobják a táskájukat, és leüljenek a TV elé játszani – ugyanis a Nintendót – vagyis a famiclone-okat – bizony TV-re kellett kötni. Az embernek már szinte csorgott a nyála, amikor kereste a kedvenc játékát a 9999999 az 1-ben kazettán. Még ma is kedvem lenne leülni és játszani vele, ha rágondolok, hogy milyen érzés volt megfogni azokat az olcsó, vastag, sárga műanyagos színes kazettákat, amiket a billentyűzet fölötti nyílásba kellett helyezni, majd hangos kattanással megnyomni a power gombot. Az ember képes volt órák hosszat a TV-t bámulni és a kart nyomkodni, miközben elfeledkezett a kötelességeiről és sokszor az igényeiről is. A képernyőn ugráló karakter és sorsa mindennél fontosabb volt, sokszor szem- és fejfájásig, mondhatni orrvérzésig képesek voltunk játszani vele. A gyerekek egymás között cserélgették a kazettákat, és üzleteltek velük, meg kölcsönadták egy délutánra. De persze még aznap délután át is jöttek érte, mert ők is azzal akartak játszani. Voltak is belőle problémák, volt, aki behazudta, hogy elveszett, ellopták tőle, kölcsönadta valakinek, de ha attól a valakitől megkérdezted, ő persze nem tudott semmiről.
Szép kis korszak volt, és a sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy világszerte csak az eredeti konzolból nem egész 62 millió darabot adtak el, és elképzelésünk sincs, hogy a famiclone-okból mennyi fogyhatott, de teljesen biztos, hogy a sokszorosa. A legnépszerűbb játékok a Supermario Bros, a Duck Hunt, a Galaxian és a Legend of Zelda volt – sok mással együtt. Habár azt hihetnénk, hogy a Nintendo feledésbe merült, ez nem így van, ugyanis a feljavított NES a mai napig megvásárolható, sőt, új kar is érkezett hozzá, ami a NES fénykorában még nem létezett. Mindenesetre, ha úgy alakul, egyszer még beszerzek magamnak egy Nintendót – akarom mondani NES-t, vagy hogy is van ez?
