Nem a politikai haszonszerzés a cél, hanem a közösségi érdek

Beszélgetés Menyhárt Józseffel, az MKP országos elnökével

A közelmúltban ünnepi kongresszust tartott a Magyar Közösség Pártja. Menyhárt József országos elnököt a 2016 óta eltelt időszak értékelésére kértük. Az interjúban körüljártuk, miért kezeli a szlovák kormány változatlanul mellékes kérdésként a magyarlakta régiók fejlesztését, milyen esélyekkel vág neki a novemberi választásoknak a magyar párt. Szóba került az is, milyen távlatokat nyit a jövő a felvidéki magyarok politikai érdekképviseletében.

Az interjú megjelent a ma7.sk portálon, rövidített változata pedig a Klikk Out 2018/10. számában

Nehéz helyzetben vette át a párt irányítását, az MKP 2016ban harmadszor sem jutott be a törvényhozásba. Hogyan értékeli az elnökké választása óta eltelt időszakot? Mik voltak a legnagyobb kihívások, amelyekkel ez idő alatt szemben találta magát?

Három síkon érdemes az eseményeket értékelni. A szlovákiai belpolitikában turbulens időszakot tudhatunk magunk mögött. Bizarr koalíció, egyik kormányválság és botrány a másik után.

Ha a szlovákiai magyar közösség helyzetét nézzük, akkor sem lehetünk nagyon derűsek. A közösségünk megmaradásának keretfeltételei továbbra sem biztosítottak.

 

Mi tesszük a dolgunk – gondolok itt a közel 140 megújuló felvidéki óvodára, illetve a Baross‑tervre: az 1521 kis‑ és középvállalkozó támogatására. Ez az, ami örömmel tölt el. Ami pedig a pártot illeti: konszolidálni kellett az MKP‑t, hiszen, ahogy a kérdésben elhangzott, harmadszor nem sikerült megugrani az 5%‑os bejutási küszöböt. A 2016‑os sikertelenség sokakat elbizonytalanított, életet kellett lehelni a pártba, ami a 2017‑es megyei választások eredményeit látva, úgy érzem, sikerült is. Jókai Mór szavaival élve:

Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki azt látta, hogy honnan indultunk el.

Milyen kitörési pontokat lát a párt támogatottságának, politikai súlyának erősítésére?

Csak a munka vihet minket előre. És ezt a munkát mindenkinek otthon kell elvégeznie! Meg kell mutatnunk a felvidéki magyarságnak, hogy van alternatíva – ehhez viszont mindenkinek sokkal aktívabbnak kell lennie.

 

Az elmúlt időszakban több alapszervezet újjáalakult, aktívabban bekapcsolódva a helyi közéletbe. Ezen az úton kell tovább haladnunk. A másik kitörési pontot a szlovák jobbközép pártokkal való együttműködésben látom. A pártszékházunkban tartott tavaszi találkozó jelzi, hogy a szlovák pártokban van fogadókészség az MKP‑val való együttműködésre. Ezt fontos lépésnek tartom abban az irányban, hogy mindkét fél partnerként tekintsen a másikra.

Az MKP, miután kiesett a törvényhozásból, kiszorult a politika főutcájáról is. 2010 óta most először kínálkozik arra reális esély, hogy visszatérhessünk oda. Fontos leszögezni, hogy a párt támogatottsága stabil. A szavazótáborunkat az elmúlt években parlamenten kívüli pártként is sikerült megőriznünk. Ezt a tényt a jobbközép szlovák pártok sem kerülhetik meg, ha a potenciális kormányváltó szavazatokat teszik mérlegre.

Nincs még egy párt Szlovákiában, amely három parlamenten kívüli ciklus után sem csupán a túlélésre játszik, hanem továbbra is aktívan alakítja a felvidéki közéletet.

 

Az MKP bázisa stabil, és örömmel mondhatom, hogy az utóbbi időben megszaporodott a tagfelvételi kérelmek száma. A parlamenten kívüli lét egy állapot, de ez távolról sem egyenlő a cselekvésképtelenséggel. A Magyar Közösség Pártja talán az egyetlen olyan párt az országban, amely képes volt többször úgy új elnököt választani, hogy közben egységes maradt. Jelenleg sincsenek törésvonalak a párton belül, ami elsősorban annak köszönhető, hogy nem egy személy köré épül a struktúra. A választók értékelik az egységes kiállást, évek múltán most az idő újra nekünk dolgozik.

Említette, hogy közösségünk megmaradásának feltételei továbbra sincsenek megnyugtatóan rendezve. A magyarországi támogatások mentőövet adnak a felvidéki magyaroknak, de nem feledtetik, hogy a szlovák kormány milyen mostohán kezeli a magyarlakta területek fejlesztését.

A Magyarországról érkező támogatások ismérve, hogy olyan fejlesztési programokat támogatnak, amely területeken évtizedek óta nem volt változás. A felvidéki magyar önkormányzatok hosszú évek óta hiába pályáztak óvodafelújításra, a szlovák fejlesztési programok keretében rendszerint hoppon maradtak. Közben az épületek állaga romlott, és egy idő után az intézményeknek már nemcsak azzal az alapjában téves gondolattal kellett megküzdeni, hogy a szlovák iskolalátogatás jelenti az érvényesülést, hanem a szlovák intézmények által kínált jobb infrastrukturális feltételekkel is.

Ki ne szeretné szép, modern óvodában tudni a gyermekét?

 

A felvidéki magyar oktatás alapja a magyar óvoda: ha a szlovák állam, bár kötelessége volna, nem biztosítja a megfelelő feltételeket, Magyarország megteszi. Hasonló a helyzet a gazdaságélénkítő programmal ­– a magyar állam jobban bízik a felvidéki magyar gazdákban, mint az állam, amelynek adót fizetnek. Ezért is volt fából vaskarika, amikor az egyik szlovákiai kormánypárt elnöke felvetette, hogy a magyar állami támogatásokat nekik kellene felügyelni.

Jelenleg is kampány zajlik. Milyen eredményt tekintene sikernek, elfogadhatónak, illetve kudarcnak a novemberi önkormányzati választásokon?

Ilyenkor alapvető elvárás, hogy ne szerepeljünk gyengébben, mint a legutóbbi, tehát a 2014‑es önkormányzati választásokon.

 

Az eredmény minden párt esetében azt mutatja, hogy az adott alapszervezet milyen munkát végzett – a jelöltválasztásnál, a kampánynál, a mozgósításnál. Ebben mi a központból segítünk, de nem szólhatunk bele, hiszen decentralizált párt vagyunk. Ugyanakkor természetes, hogy vannak olyan települések, amelyek kiemelten fontosak számunkra. Ezek általában a városok, mert egy‑egy város, nagytelepülés szellemisége a szomszédos falvakra is kisugárzik: nem mindegy, milyen az adott önkormányzat összetétele, vagy épp, hogy a polgármester milyen irányvonalat képvisel. Az ilyen települések esetében konzultáltunk a helyi MKP‑szervezetek vezetőségével, de a végső döntés meghozatala minden esetben rájuk várt. Felülről kierőszakolt helyi koalícióknak nincs értelme, hiszen ahelyett, hogy árkokat temetnénk, csak újabb tűzfészkeket gyártanánk. Ahol viszont volt szándék a megegyezésre, ott ezt minden esetben tiszteletben tartottuk.

Az MKP erejét változatlanul a helyi beágyazottsága adja. A vidéket járva mit érzékel, hogyan tekint a jövőbe a felvidéki magyar közösség?

Sajnos a felvidéki magyar közösség sem képes függetleníteni magát az európai folyamatoktól.

Az ország leszakadó régióiban, különösen a délkeleti régiókban az utóbbi időben felerősödött az elvándorlás. Kisebbségi helyzetben ez végzetes lehet – ahonnan távoznak a fiatalok, megszűnik az iskola, az idősek egyedül, gondozó, hozzátartozó nélkül maradnak. Az ilyen területekre érkező minden euró (vagy forint) támogatás a megmaradást szolgálja.

 

 

A nadrágszíjnyi területen élő felvidéki magyar közösség más‑más gondokkal küzd. A következő időszak nagy feladata az MKP által felvázolt eddigi gazdasági stratégia nyomán egy olyan struktúra kialakítása, amely képes akár napi szinten reagálni az egyes régiókban tapasztalható mozgásokra, változásokra.

A párt a kongresszusán döntött az államfőjelölés kérdéséről is. Mi indokolja az önálló jelölt állítását?

2014‑ben az MKP állított először magyar elnökjelöltet, s úgy látjuk, a projekt sikeres volt. Önbizalmat adott közösségünknek, láttatott minket. Nincsenek irreális elvárásaink, nehezen hihető, hogy magyar jelölt lesz a győztes, ahhoz még nem nőtt fel a szlovák társadalom. Ám ha nem jelölünk, sosem fog ehhez felnőni. Az elnökválasztási kampány során – televíziós, rá­diós vitaműsorokban jelöltünk olyan témákat tud felvetni, amelyeket mások nem tesznek meg.

Ez egy eszköz ahhoz, hogy érzékeltessük: nem fogadjuk el, hogy másodrendű állampolgároknak tekintsenek bennünket!

 

Az egységes magyar érdekképviselet húsz éve a módosított választójogi törvény nyomására jött létre. Sokan ma is elvárásként fogalmazzák meg közösségünk érdekképviseletének egységesülését. Mennyire reális ma ez az elvárás?

Mindenki, aki a politikában kicsit tovább lát egy‑két évnél, tudja, hogy számarányunkból kifolyólag nincs más választásunk: össze kell fognunk. Ez a kényszer boronálta össze a magyar pártokat már a ’90‑es években is, még ha formailag a közös párthoz a mečiari választási törvény is kellett – de ne feledjük, 1994‑ben már koalícióban indult a három magyar párt, és nagyon sikeresen szerepelt. Azóta több magyar nem lett, ám mintha a bölcsességünk elhagyott volna minket. Csak akkor tudunk sikeres érdekérvényesítést folytatni, ha teljes erőnkkel vagyunk ott a parlamentben. Én mindig nyitott voltam az együttműködésre, ezért is kezdeményeztem 2016‑ban a magyar–magyar párbeszédet – igaz, nem mindegy, milyen feltételekkel és milyen módon kötünk egyezséget.

Nem a politikai túlélés vagy a haszonszerzés a cél, hanem a közösségi érdek – ezt minden potenciális partnernek el kell fogadnia.

 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább