A cikk megjelent a Klikk Out 2014/11. számában. Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont csak a címet és a bevezetőt módosítottuk az évforduló kapcsán. Fotók: Fórum Intézet
Már 31 éve, hogy lezajlott a bársonyos forradalom. Az akkori események rendesen felkorbácsolták a hangulatot, akik pedig részt vettek benne, alább emlékeznek az eseményekre.
Csehszlovákiában a kommunista hatalom viszonylag békés keretek között átadta a hatalmat az emberjogi mozgalmaknak. A Csallóközben, a mi kis szigetünkön is javában zajlottak az események, s ezekre a résztvevők emlékeznek a legjobban.
„Mintegy félezer fős tömeg gyűlt össze vasárnap, november 26-án a városi művelődési ház mögötti parklóban, hogy spontán demonstrációval ítélje el a november 17-i prágai brutális rendőri beavatkozást s hitet tegyen a hazánkban az utolsó napokban széleskörűen kibontakozott demokratikus kezdeményezések mellett. […] A szónokok magyar és szlovák nyelven szóltak az egybegyűlt tömeghez. Köztük volt Ľuboš Navrátil kiadói szerkesztő, Barak László költő, Peter Fedorko mérnök, postaigazgatósági dolgozó, Németh Ilona képzőművész és Holík Juraj erdőmérnök. […]
November 27. — A déli tizenkettő és tizennégy óra közötti időszakra meghirdetett országos politikai tiltakozósztrájk békés tömegtüntetés formáját öltötte a dunaszerdahelyi Vmk előtti téren és a környező utcákban. Déli tizenkét órától kezdve mintegy ötezer fős tömeg gyűlt itt egybe; […] Dr. Hunčík Péter ismertette a résztvevőkkel a Független Magyar Kezdeményezés elvi nyilatkozatát, Marian Dúbrava mérnök a diákfelhívás időszerűsített vonatkozásait. A pozsonyi koordinációs diákbizottság képviseletében Denisa Šándorová szólt a demonstráció résztvevőihez, Bödők Zsigmond csillagász pedig felolvasta a MDF tatabányai helyi és a bánhidai Szlovákok Baráti Körének üdvözlő, támogató levelét.
A közel kétórás tömegdemonstráción rajtuk kívül munkások, humán és műszaki értelmiségiek, alapiskolás pedagógusok és élsportolók váltották egymást a mikrofon előtt. Háromnegyed kettőkor a csehszlovák himnusz eléneklésével fejeződött be az általános sztrájk keretében megvalósult tömegdemonstráció, melynek sokezer résztvevője békésen szétoszlott és pontban két órakor ismét felvette a munkát” — írta Bereck József a Csallóköz hetilap 1989. december elsején megjelent hasábjain a Hószakadás és lelkesedés című cikkében.
EGYSÉGBEN AZ ERŐ
Mészáros Károly, szintén a Csallóköz hetilapban így foglalta össze az eseményeket: „A társadalmi átalakítás útjára léptünk. Ezekben a napokban (november 27-én), amikor a cikk íródik, a nép mámorosan követeli a múlt hibáinak feltárását, a visszaélések kivizsgálását, a hatalom azon képviselőinek leváltását, akik részt vettek a tömegek manipulálásában, s ítéleteikkel és fellépésükkel félelmet keltettek az emberekben, és nem engedték kibontakozni az igazi erőket. Elfojtottak minden olyan kezdeményezést, amely alulról indult, amely az ő hatalmukat veszélyeztette, mert nem a nép érdekét tartották szem előtt, hanem a sajátjukat. […] Csehszlovákia népe felébredt a két évtizedes mákonnyal rákényszerített álmából. Hazánk minden lakosának fájt, hogy a világ előtt a Ceausescu-féle elnyomó, totalitárius sztálinista rendszerrel voltunk egy vonalban.
„A november 17-i eseményeket követően, szinte a pozsonyi tüntetésekkel egy időben szerveződtek a dunaszerdahelyi megmozdulások. Az első egy-két napban mintegy negyven-ötven ember jött össze, majd egyszerre megtelt a művelődési ház előtti tér. Szinte önkéntelenül adódott, hogy a korábban is ellenzékinek számító néhány értelmiségi szervezte az esti demonstrációkat, szónokoltak, kiáltványokat fogalmaztak meg, és elindították az aláírásgyűjtést Dudás Kálmán lemondásának kikényszerítésére.
A Járási Népművelési Központban Héger Károly igazgató hallgatólagos beleegyezésével végeztük a röplapok, plakátok sokszorosítását, végül is spontán módon ez a hely lett a központja a tüntetések irányításának, majd itt székelt a járási koordinációs központ Barak László, Ľuboš Navrátil, Ľubo Banič és jómagam vezetésével. A tüntetések szervezése mellett jártuk az üzemeket, intézeteket, mert sok helyen valóságos lincshangulat uralkodott és az indulatokat meg kellett fékezni. Nagyjából egy héttel a prágai diákverés után ültünk le tárgyalni a járási kommunista párt vezetőivel követeléseink teljesítéséről. Többek közt a pártszimbólumoknak az eltávolításáról, amelyet még aznap éjszaka végre is hajtottak járás szerte.” — ez pedig már egy interjú részlete, mely a forradalom 20. évfordulóján készült Bödők Zsigmonddal.
Ľubo Banič, aki szintén részt vett a dunaszerdahelyi eseményekben, ma már azt mondja, nem is gondolták volna, hogy ekkora esemény kerekedik ebből. „Nem felejtem el, amikor november 17-én verték a diákokat Prágában, Dunaszerdahelyen mentem a szokott helyünkre és már mindenki erről beszélt. Aztán Pozsonyba jártunk a tüntetésekre. November 25-én, szombaton is megbeszéltük, hogy többen utazunk másnap a fővárosba, hogy csatlakozzunk a tüntetőkhöz. De másnap reggel a srácok szóltak, hogy nem megyünk Pozsonyba, mert Dunaszerdahelyen is el kell mondani az embereknek, hogy mi a helyzet. Nem gondoltuk volna, hogy annyian eljönnek” — emlékezik az újságíró a november 26-i első megmozdulásra.
ÉN BÁRSONYOS FORRADALMAM
Szilvássy József, akkor az Új Szó napilap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott, ő ekképp emlékezik: „Nem egy nap alatt zajlott le a csehszlovákiai bársonyos forradalom, tulajdonképpen nem is november 17-én, mégis joggal emlékezünk éppen ezen a napon erre a történelmi eseménysorozatra. Jómagam az Új Szó főszerkesztő-helyetteseként kora este a másnapi, vagyis a szombati lapszám címoldalát szerkesztettem, amikor a ČSTK hírügynökség kiadott egy közleményt, amely szerint Prágában megünnepelték a nemzetközi diáknap 50. évfordulóját, amelyet „egyes felforgató elemek rendszerellenes provokációkra használtak fel.” Ezt a szűkszavú közleményt még éppen sikerült beszorítanom.
Másnap a már elhunyt kolléganőmmel, Pákozdy Gertivel Hidaskürtre voltunk hivatalosak olvasói találkozóra. A rendezvényen felállt egy Pityuként bemutatkozó fiatalember, és azt mondta: „Dumálhatnak, meg írhatnak, amit akarnak, ez a rezsim bedöglik!” Késő este, odahaza az akkori egyetlen hiteles hírforrásból, a Szabad Európa Rádióból tudtam meg, hogy november 17-én Prágában a rendőrök brutálisan léptek fel, gumibotokkal ütlegelték a fiatalok békés menetét. Több mint ötszáz diák megsebesült, az egyikük, Martin Šmíd, belehalt a súlyos sérüléseibe. Később kiderült, hogy az utóbbi értesülés valótlan volt, de mégis ez a villámgyorsan terjedő hír, s főleg a demonstráció a bársonyos forradalom gyújtózsinórjaként vonult be a történelembe.
Felpörögtek az események. Hétfőn tiltakozó nagygyűlést szerveztek a pozsonyi Szlovák Nemzeti Felkelés terén. Grendel Lajost is felkérték rövid beszédre. Előtte a Duna utcán ittunk meg két deci rajnai rizlinget, majd pedig neves írónk magyarul szólt a tömeghez, kiemelve sorsközösségünket. Évtizedekkel előtte és azóta sem hangzott el az egykori koronázó városban magyar szónoklat, amelyet vastaps fogadott, és egyetlen füttyszó sem kísért. Kedden, az Új Szó akkori főszerkesztőjével, Kiss Jóskával Prágában jártunk. Amikor a kollégám meglátta a tiltakozó tömeget a Vencel téren, elsápadva mormogta: „Öregem, ez már forradalom!”. Nem tévedett. Ő a következő napok nagy részét a pozsonyi pártközpontban töltötte, ezért rám szakadt a lap szerkesztése. Kollégáimmal életünkben először éreztük meg a sajtószabadság mámorító levegőjét.
Súlyos gondok és feladatok is zúdultak ránk, amelyeken néhány kemény hónap alatt Bodnár Gyulával, Dusza Istvánnal, Fekete Mariannal, Görföl Zsuzsával, nem sokkal később pedig a szerkesztőségből politikai okok miatt 1970-ben elbocsátott, oda két évtized után visszatérő Miklósi Péterrel, Tóth Mihállyal és Zsilka Lászlóval közösen kifejtett erőfeszítéseink révén úrrá lettünk. A mi bársonyos forradalmunk tulajdonképpen akkor ért véget sikeresen, miután az Új Szó a klinikai halálból feltámadva, független napilap lett, amelyet egy ideig saját kiadónk, a Vox Nova jegyzett. A folytatás már más történet.”
Az bizony más. S hogy mi lett volna, ha nem történik meg a forradalom, ha minden marad a régiben, azt talán majd valaki feldolgozza egy fantasztikus regényben valamikor. De az már csak fikció marad…
