Édesapja munkahelyén tanult meg pingpongozni Kornfeld Tibor

KLIKK OUT-ARCHÍVUM

Az interjú eredetileg 2018. november 30-án jelent meg. Kornfeld Tibor emlékére közöljük ismét.

A Civil a pályán rovat aktuális vendégét szinte minden dunaszerdahelyi ismeri, ő pedig minden dunaszerdahelyit ismer. Akit pedig mégsem, annak biztos, hogy ismeri legalább a szüleit vagy a nagyszüleit. Kornfeld Tibornál, a város egyik – ha nem a legnagyobb – lokálpatriótájánál, a dunaszerdahelyi zsidó hitközség tagjánál jártunk.

Ha egy dunaszerdahelyit a sportról kérdeznek, akkor első lépésben mindenkinek a DAC jut az eszébe. Ön is így van ezzel?

Talán nem is lehetnék másképp, hiszen már a nagyapám, Kornfeld Ármin is sokat segített a futball népszerűsítésében. Árucsarnoka mindig nyitott volt a sportolók, sportolni vágyó fiatalok előtt. Édesapám, Kornfeld Ferenc ugyancsak nagyszerű sportember volt, a Vasasban vízilabdázott és bokszolt, itthon pedig kapuskodott és pingpongozott. Utóbbi volt a kedvenc sportja, háromszor volt járási bajnok.

szaunamaraton

Előzetes podcast: goo.gl/mz3FNs

Már gyermekkoromban jártam vele meccsekre, mert a DAC-nál is mindig volt valamilyen vezetőségi funkciója. Az állami gazdaságnál dolgozott, és annak idején ő intézte el, hogy a stadion átépítésekor a nyékvárkonyi birkalegelőről felszedjék a füvet, és azokat a gyeptéglákat lerakják az újonnan épülő pályán.

Az 1953-ban lebontott zsinagóga téglái is beépültek az akkor épülő DAC-stadion tribünjébe.

 

A régi DAC-ban nagyon sok zsidó származású sportolt és dolgozott, így aztán én is több szállal kötődöm a klubhoz.

A legismertebb közülük kétségkívül Weiss Misi bácsi neve.

Talán kevesen tudják róla, hogy ő igazán az autókhoz, motorkerékpárokhoz vonzódott, de mindent megtett a dunaszerdahelyi futball sikeréért. Remek üzleti érzékkel megáldott ember volt, nyelveket beszélt. Mindent megtett azért, hogy a csapatba jó játékosok igazoljanak, és sikeres legyen a klub. Megtalálta azokat az embereket, akik ebben tudtak neki segíteni. Volt viszont olyan időszak is a klubban, amikor idegenek kezébe került. Akkor nem váltottam ki a bérletemet.

Hamar rájöttem ugyanis, hogy az irániak számára mire megy ki a játék: behozni az olcsó külföldi játékosokat, majd jó pénzért eladni őket nyugatra.

 

Én erre a produkcióra nem voltam kíváncsi. Amióta új a vezetés, ismét bérletes vagyok, és ha tehetem, a fiamat, a vejemet és az unokámat is magammal viszem.

Ezek szerint nem kell aggódni az utánpótlás miatt.

Dani unokám olyan, mint én voltam kiskoromban. Már vettem neki DAC-mezt, amit büszkén visel, még aludni is abban menne legszívesebben. Drukkolás közben olyanokat mond, hogy mindenki rajta mosolyog. Nagyon fogékony a foci iránt, és én ezt ki fogom használni. Az édesapja, a vejem nagy Juventus-drukker. Náluk otthon tele a ház zebrás relikviákkal.

Kornfeld Tibor,Dunaszerdahely
Ugróczky István felvételei

Önnek is van kedvenc külföldi csapata?

A Vasas. Ahogy említettem, apu ott úszott és bokszolt. Egy évig dolgozott Budapesten szabósegédként, akkor sportolt a piros-kékeknél, aztán behívták őt munkaszolgálatosnak. A lágert is megjárta, ahonnan negyvenöt kilósan tért haza, de a Vasas szeretete örökre megmaradt nála. Aztán ez átragadt az egész családra.

Voltak zsidók, akik MTK drukkerek voltak, de nálunk a Vasas volt a minden.

 

Ha tudtam, mentem a mérkőzésekre. Ihász, Mészöly, Berendy, Buncsák, Puskás, Farkas – még most is tudom sorolni az akkori futballistaneveket.

Térjünk vissza még egy kicsit a város zsidó származású sportolóihoz. Az egyik könyvében ír egy világhírű zsidó sakkozóról, akiről szintén kevesen tudják, hogy Dunaszerdahely szülötte. Kiről is van szó?

Steiner Hermannak hívták, többszörös amerikai bajnok vált belőle, amerikai válogatott nemzetközi mester. Szüleivel 1921-ben emigrált New Yorkba. Olyan hírességeket tudhatott barátai között, mint korának egyik legtündöklőbb színészcsillaga, Humphrey Bogart. 2010-ben beválasztották a World Chess Hall of Fame tagjai közé.

Nagyon sok zsidó sakkozik egyébként,

 

mert ez elsősorban észjáték, és gondolkodásban erősek a zsidó származású emberek. A Polgár-lányok, Bobby Fisher, Szpasszkij – ők mind zsidók voltak.

Volt tehát kikre felnézni, és kiktől tanulni. Volt-e olyan sportág, melyet édesapja hatására kezdett el űzni?

Édesapám a baromfifeldolgozó üzemben dolgozott közgazdászként. Abban a régi épületben volt egy pingpongasztal, gyermekkorom óta. Az unokatestvéreimmel szoktunk rajta játszani, mikor apukám bevitt bennünket a munkahelyére. Az unokabátyámmal, Sasival rengeteget pingpongoztam ott. Ő elhivatottabb volt nálam. Az ő apukája volt Štyri bácsi, aki egy tyúkfarmról szerzett neki otthonra egy asztalt, amelyen állandóan ütötte a kaucsuklabdát. Olyan is volt, hogy nem ment iskolába, mert pingpongversenyeket szervezett a kórház utcai házuk udvarán. A hetvenes évek elején összejöttek ott a szerdahelyi gyerekek, és mentek a meccsek.

A téli sportokat is kipróbálta gyermekkorában?

Van a lábamon egy seb, amit egy síversenyen szereztem középiskolás koromban, a Tátrában. Csúnya baleset volt, a tanárom a hátán hozott le a hegyről. Spirális törést szenvedtem, de nem akart jól összeforrni a csont, ezért egyhónapnyi lábadozás után Csehországban megoperáltak.

A mai napig drót van a lábamban.

 

Amikor levették a gipszet, pár hét után nekifogtam pingpongozni, és újból eltörött: megcsúsztam és reccs. Jött az újabb mankózás, így összesen egy évig volt rajtam a gipsz. Otthon feküdtem, az iskolában pedig különbözeti vizsgát kellett tennem. Ha nincs ez a baleset, még ma is síelek, de azóta nem mertem. Legfeljebb a sífutással próbálkoztam.

Milyen kondiban érzi most magát?

Hatvanhat éves vagyok. Volt egy komoly szívműtétem. Nem dohányzom, nem iszom, az orvos tanácsára legfeljebb csak egy deci vörösbort naponta. Igazából nem is tudom, hogy kellene éreznem magam. Gyermekkoromban egy ilyen korú ember aggastyánnak számított, de ha nekem valaki csókolomot köszön, akkor rácsodálkozom, hogy én már ilyen öregnek nézek ki. Amíg élt a kutyánk, rendszeresen kijártam vele sétálni.

Két évvel ezelőtt kaptam a születésnapomra egy biciklit, és ha jó az idő, akkor biciklivel megyek vagy gyalog.

 

Összességében azonban nem mondhatom, hogy sokat sportolnék. A műtétem óta óvatosabb vagyok, de azóta minden évben eljárok Gyűgyre, gyógyfürdőbe. Most már olyan eredményeket is fel tudok mutatni, hogy ha kell, két kilométert leúszok megállás nélkül. Vagy lebiciklizek húsz kilométert. A háromhetes ottlét ad annyi energiát, ami aztán egy évig kitart.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább