Ha hirtelen elvakít minket a napfény, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egyedül a mi szemünkbe süt, és ha érzékenyek is vagyunk az erős fényre, hangosan ki is kérjük magunknak, s már nyúlunk is a függöny után.
Azonnal igyekszünk megszünteti ezt az Isten csapását, ami a nyugodtan eltöltött perceink közepette háborgatni merészelt.
Pedig milyen jól is esne átfagyva, kint a buszmegállóban vagy egy decemberi, jégvirágos temetésen. Ez is talán csak nézőpont kérdése.
De nem! Nekünk az első reakciónk – a függöny azonnali elhúzása mellett – a felháborodás: „Már megint egyenesen az én szemembe süt a Nap. Mára meg is vakultam, mi jöhet még? Ufótámadás, tornádó, netalántán világégés?” Majd jön az egykedvű duzzogás és a büszke válltartás.
Mintha bármilyen befolyással is lehetnénk a napsütésre. A fényre és a sötétségre. Az életre, vagy a halálra.
Ébresztő! Nem vagyunk! Bizony, semmilyen hatással nem vagyunk a nagy Egészre, a nagy és mindent mozgató Erőre. Az összeesküvés-elméletek buzgó hívei bővelkednek mindenféle agyafúrt magyarázatokkal az időjárás globális befolyásolását illetően – még ha ezek kissé elrugaszkodottak is. Félreértés ne essék, elméleteik valóságtartalmát sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom és nem is akarom.
A mai ember azonban mégis inkább hajlamos arra, hogy a támaszt a kézzel megfoghatóban, nem pedig a kézzel megfoghatatlanban keresi. Nem csoda. Azt hiszi, az a biztos. Legalább az. Így tehát halkan jegyzem csak meg: nem, az sem biztos
Olyanok vagyunk, mint akiket ténylegesen is megvakított valami. Nem látjuk azt, ami van, ami tény, ami emberi erővel, minden igyekezetünk ellenére is megváltoztathatatlan. Elvakultunk. S ha akarnánk is, már akkor is csak nagyon nehezen bírná a szemünk a tiszta, egyenes Fényt.
