Alkonyodott a völgyben. A hólepte fenyőfák büszkén magasodtak, s az erdő közepén, egy kis tisztáson egyetlen kunyhócska ablaka világított csak. Ez volt Mikulás otthona, aki minden évben ajándékot visz a jó gyerekeknek.
A kicsik lelkesen írták neki a leveleket, abban a reményben, hogy december hatodika éjjelén az ő kiscsizmájukat is megtölti majd a szakállas öreg. Az iskolában példásan tanultak, szüleiknek szót fogadtak: nem csoda hát, hogy Mikulás mindig terjedelmes listával indult neki a havas éjszakának, hogy kézbesítse a meglepetéseket.
Ennyi gyereknek azonban nem volt kis feladat ajándékot vinni! Az erdei kunyhó ilyenkor manócskáktól, tündérektől és kedves, erdei állatkáktól volt hangos, akik egytől-egyig segítettek neki abban, hogy minden időben készen álljon a hosszú útra. A házikóban ilyenkor egész nap zajlott a csomagocskák elkészítése, amelyeket erdei manók pakoltak naphosszat, az ősz szakállú Mikulás feneketlen zsákjába.
A csapat legvirgoncabb tagja Sámi, egy pajkos fekete kutyus volt, aki a legkevésbé sem vette komolyan a feladatát. Ajándékok csomagolása helyett, gyakran játszadozott a hatalmas játék- és édességkupacok között, a csomagolópapírt eszegette, vagy a díszes szalagokba gabalyodva vinnyogott segítségért. Bizony az is megtörtént néha, hogy az ajándékok cseppet megcsócsálva kerültek elő a zsákból. Mikulás nem haragudott persze a kis rosszcsontra, hiszen mikor hazaért, Sámi mindig lelkes ugatással és farokcsóválással várta, és büszkén követte akkor is, mikor végre a kandalló mellé heveredett hintaszékébe.
Minden készen állt már ahhoz, hogy Mikulás elinduljon az idei körútjára, hogy örömet vigyen a világ valamennyi jó gyerekének. Egy dolog azonban hiányzott még: az arany száncsengő, amely mindig harsány csilingelésével kísérte a rénszarvasok húzta szánkót.
A manók, tündérek és erdei állatkák mindent tűvé tettek azért, hogy megtalálják a csillogó kincset. Minden dobozkába, fiókba, s tán még a nagy szakállú Mikulás ágya alá is benéztek, hogy megleljék végre – de csak nem került elő. Három tündérlány – Zsófi, Piri és Bori látni vélték, hogy Sámi a csengővel játszadozott, mielőtt nyoma veszett. Nem telt sok időbe, és a kunyhócska népe a fekete rosszcsontot kezdte gyanúsítani azzal, hogy ő tüntette el a száncsengőt.
Mikulás magához hívta a megszeppent ebet:
– Sámi, bajban vagyok – a csengő nélkül nem indulhatok el. Lassan esteledik, a gyerekek már várnak rám és az ajándékaimra. Ha megtalálod, akkor kivételesen téged is magammal viszlek!
– súgta oda neki.
A kutyus erre vad csaholásba kezdett, majd egy szempillantás alatt felforgatta a szobát. Szimatolt, kutatott, keresett, de sajnos sehol sem bukkant a nyomára. Az ajtót kaparva jelezte a jóságos Mikulásnak, hogy szeretne kint is körülnézni, ő pedig tüstént ki is engedte az apró nyomozót. Sámi pördült-fordult egyet, majd a farakás felé vette az irányt, ahol halk, csilingelő zajokra lett figyelmes. A felaprított tűzifából rakott kupac tetején két mókus játszadozott – nini, az arany száncsengővel! A szemfüles állatkák csenték el a kincset a szánkó orráról, s épp harsányan viháncolva játszottak vele. Sáminak se kellett több, csaholásával elzavarta a huncut mókusokat, akik jobbnak látták felmenekülni egy ezüstfenyő tetejére.
A kis hős szájában vitte a száncsengőt, és okosan Mikulás tenyerébe pottyantotta. A piros köpenyes jótevő büszkén simogatta meg Sámi fejét:
– Jól van, kiskutyám, nem csalódtam benned! Szaladj, a te helyed ma a szánkón van, mellettem. Máris indulunk!
– azzal füttyentett egyet a manóknak, akik elővezették a díszes fogatot.
Sámi és a Mikulás a szánkó elején foglaltak helyet, majd a rénszarvasok egyszerre megindultak, csillogó patáikkal hasítva a decemberi éjszakát. Azon az estén minden gyermek boldogan mosolygott fel az égre, ahol az arany száncsengő csilingelését egy-egy vidám vakkantás is kísérte néha.
