Elvonási tüneteink enyhe lefolyású szövődményei

(DAC–Slovan, kicsit másképp)

Általában, ha „tollat ragadok”, előre átgondolt sztorit boncolgatok egy szűz felületen. Kézenfekvő, hogy először a bajnoki mérkőzések nélkül eltöltött hónapok nyomairól szóljak – így meg is lett a jegyzetem címe. Hol van már december közepe, amikor pontokért futottak ki fiaink a zöld gyepre?! Ahogy telt az idő, egyre frusztráltabbak lettünk, hiányzott a bizsergés, a lelátói nyüzsgés, na és persze a levegő kénes illata. A rég látott ismerősök, barátok, „bajtársak”, akik baj híján (elv)társaink.

Örzsik Ödön felvételei

Mielőtt politikai hovatartozásom kerülne górcső alá, fontos megjegyeznem, hogy jelen esetben az egy azon cél érdekében kifejtett bárminemű tevékenység szüli az elvtársat, vagyis a DAC-szurkolók népes családját. De mennyien vagyunk valójában, és hányszor lennénk képesek megtölteni az éppen befejezett Arénánkat? Sokszor elhangzik a kérdés: ki az igazi DAC-szurkoló, és ki az, aki csak sálat akaszt a nyakába? Vagy fél üveg párlattól felbátorodva eljátssza Brúszvilliszt is. Persze a 12 ezer feletti nézőcsúcshoz kell ilyen is, meg olyan is…

Eljött a várva várt február 16. Sok szempontból is aranybetűs nap Dunaszerdahely történetében.

Pár órára minden vándor tiszteletbeli dunaszerdahelyivé vált.Ha a városhoz viszonyítjuk, a lakosság fele egy helyen összpontosult. Ideális időben a stadion környéke felbolydult kaptárra hasonlított, ahová szorgos kis méhekként özönlöttünk kéz a kézben.

A tévéstábok járművein égnek meredő antennák küldték a jelet a világűrbe, és onnan vissza. Így vált a felhozatal közösségi eseménnyé, valódi búcsúi hangulattal, kolbásszal meg nagybőgővel. Hol voltak ezek a dolgok harminchárom évvel ezelőtt, abban az ódon kis stadionban? Pontosan ennyi éves rekordot adtunk át a múltnak…

Éppen csak a focitól való elvonási tüneteink hasonlítanak, akkor és most.

Minden adva volt a nagyszerű hangulathoz, néha már túlzottan is. A mérkőzés előtt a játéktéren szorgoskodó alkalmi „szpíker” nekem már túl sok volt. De a kocsijából kiszálló random úriember, kezében egy szelfibottal is ezek közé tartozott. Mondjuk nemzeti imádságunk alatt sapkában feszíteni sem illendő, de az ilyen dolgokat az ember talán nem is veszi észre, ha győzünk. Nem jött össze, pedig nagyon készültünk a sikerre, kértük a Mindenhatót, fogadkoztunk. Torkaszakadtunkból üvöltöttünk, ám egy (vagy több!) bírói döntés mindent keresztülhúzott.

Itt álljunk meg egy szóra, mert a vereséghez mi is kellettünk. Tisztes helytállás volt, de a bravúrhoz ennél több szükséges!

Jó érzés volt eljátszadozni a gondolattal, hogy még az idén bajnokok lehetünk. Azelőtt ez is csak álom volt. 115 éves a DAC, van egy jó csapatunk, egy gyönyörű új stadionunk, és határtalan a szenvedélyünk. Már csak az utolsó lépés hiányzik, és ehhez elsősorban gólokat kell majd rúgnunk…

A meccs utáni tűzijátékról eszembe jutott, a régi stadionunk „búcsúztatója”. Akkor valami véget ért, és én „halott virágok illatát” éreztem a levegőben. Emlékszem, fátyolos szemekkel néztem az elmúlást, és kis focistapalánták futottak ki a pályára, ezzel szimbolizálva a jövőt, az új életet, és az új Arénánkat. Annyira elérhetetlennek tűnt az egész. Tegnapra felépült!

(Roberto)

 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább