Dunaszerdahely utcáin sétálva 18.: amikor a kis stadion is nagy tömegeket vonzott

(Szülővárosom megelevenedő történelmi emlékei)

A csallóközi dolgos nép hétvégenként egy időre lerakta a munkát, hogy feltöltődjön, új erőre kapjon, és kicsit „DAColva” a társadalmi berögződésekkel, „szabadabban lélegezzen”. Visszagondolva ezekre az évekre – amikor csak falragaszok jelentették a reklámokat, és a zsebek mélyén megbújó rongyosra hajtogatott papírlap mutatta a sorsolást -, kisebbfajta csoda, hogy ezrek és ezrek előzték meg a jelenkor példáját. Facebook híján nem volt lehetőség meghívni barátainkat a meccsre, mégis megteltek a lelátók szurkolókkal.

Ahogy most, úgy a múltban is létezett VIP részleg a tehetősebb réteg számára, keménykalapos és nyakkendős elvtársakkal. Ők voltak azok, akik visszafogottan, olykor székről felpattanva tapsolták meg a szép megmozdulásokat, miközben a szemközti tribünön a „prolik” tajtékozva fogadták, ha a labda éppen csak elkerülte a kaput. Old school – tartja a mai terminológia, amibe sorozatom aktuális részében próbálok betekintést nyújtani, egy tizenéves srác szemével.

Még idegenbe is követték a csapatot egyik-másik TSZ autóbuszával, amit a jeles munka elvégzése után az ideológiát sem nélkülöző rendszer jutalmazott…

…de mi maradunk Dunaszerdahelyen, annál is inkább, mivel a magamfajta zöldfülű akkor még csak ritkán járhatott túrákra, és a kinti meccsek történéseit csupán a Sokol tranzisztorból izgulhatta végig.

ejszakai furdozes
Fotók: Németh Sándor

Vasárnaponként frissen pirított szotyola illata járta be a lakást, amit apám gondosan megsózott, ügyelve rá, hogy ne égjen szénné a lelátói csemege. Mivel nem létezett fanshop, mindenki otthon készítette a nyakba -, vagy éppen a kerítésre való klubszínű „kegytárgyat” is.

Érdemes volt időben elindulni otthonról, így lehetőség termett az előmérkőzések megtekintésére is, amit általában valamelyik korosztályos csapatunk vívott. Nem tudom, mi lenne ma a zöld gyeppel, ha ilyen dupla meccses terhelést kapna minden egyes alkalommal.

Nem ritkán egy órát kellett sorakozni az óriási tömegben a belépőért, és persze a műsorfüzetért a Sport utcában!

Olykor mindezt a vendégszurkolók mellett abszolválva. Tömegoszlató „eszköznek” megtette egy pocakos rendőr és annak szőrös, csaholó kutyusa (vagy fordítva 🙂 ). Ennek ellenére volt olyan, hogy az egyes klubok szurkolói már a vasútállomáson meleg fogadtatásban részesültek, hogy aztán az esetleges revans, már bent a stadionban történjen meg. Méghogy a futballhuliganizmus az új rendszer vívmánya?! Frászkarikát!

A vendégszektor feliratára viszont azóta sem találok szavakat: „Hostia vlajkonosoči” – vagyis kb. vendég zászlóvivők. Próbálják csak elképzelni, mi lenne, ha ma ugyanazon büféhez sorakozna szerdahelyi, meg egy galeri pozsonyi például. Inkább ne…, de ez a nyolcvanas években így működött bizony! Kezdetben a pozsonyi Inter jelentette a fővárosi rivális csapatot (a Slovan ekkor csak a 2. ligában vitézkedett).

Valami különös oknál fogva az ország a sárga-feketéket is magyar csapatnak aposztrofálta. Sőt, egy retro (pejoratív) rigmust idézve még a Nyitra is: „Inter, Nitra, Dunajská, jedna banda maďarská”. Vagyis kb. Inter, Nyitra, Szerdahely, egy magyar banda!?

Az embereket a foci vonzotta a stadionba, és a neves ellenfelek, főleg a prágai csapatok.

Hatalmas csaták voltak, a ’85-ös esztendőtől Csehszlovákia szétválásáig. Dunaszerdahely, mint kisváros állt helyt az „óriások” közt. És hogy mit mondott erre a lelátó „hangja”? Íme: „Jak Deace umí, celá Praha čumí!” (Amit a DAC tud, azt egész Prága bámulja!)

Nem telt bele sok idő, és kinőttük a stadiont, a vidéki jellegű lelátókat modernebbek váltották fel. Eltűnt a „proli tribün”, az akkori B-közép fellegvára, ahol a kerítésnek préselődve énekeltük a korabeli rigmusokat:

Édesanyám, de jó asszony,
Sárga-kék mezt varrattasson,
Azt írja fel a hátára,
Déácé a világ sztárja!

Az első ligába jutástól számítva két éven belül kikerültünk a nemzetközi porondra, városunkat Münchenben is megismerhették. 1991-ben, három fordulóval a bajnokság vége előtt vezettük a táblázatot, ám kicsúszott kezünk közül a folytatás. A klub történetében a bronz volt a legfényesebben csillogó érem (ha nem számoljuk ide a ’87-es kupagyőzelmet) a honi felsőházban, egészen 2019-ig…

Utóirat: sorozatom ezen részével köszöntöm a bajnoki ezüstérmes DAC együttesét! Jövőre veletek ugyanitt, de eggyel magasabban!

(Roberto)

 

Előző részek: 
Dunaszerdahely utcáin sétálva

 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább