Elfogadni a kifogást. Miért hiszünk annak, aki hazudik? (1. rész)

A könnyebbik útnak ígérkezik a mi számunkra is, amikor egyből elhisszük, amit hallunk. Képzeljük el, hogy egy ismerősünkkel találkozunk a kedvenc kávézónkban, kikérjük, amit mindig szoktunk, majd megkérdezzük, mi újság veled. Hogy ityeg, mi a pálya, mizu van és ilyenek. Miről beszélgetnénk vele a legszívesebben? A valóságban sajnos főleg csak sablonos kurta válaszokra futja.

Egyszerűbb elhinni, amit a másik mond, még akkor is, ha erős kétségeink vannak annak igazságtartalma felől.

Nem kérdezünk rá arra például, hogy rendben, oké, jól vagy, persze, de akkor miért tűnsz mégis olyan elhanyagoltnak, miért olyan gyűrött az inged, miért volt az az elcsuklás a hangodban, miközben a munkádról beszéltél, és mi volt az a szemforgatás, amikor a feleségedről/férjedről kérdeztelek? Nem. Mi is csak inkább hallgatunk, és elfogadjuk a hallottakat. Azt a sablonválaszt, amit mi magunk is használnánk, azt, amit a másik hallani szeretne. S közben bárgyú mosollyal bólogatunk tovább.

Jó volna, ha minden olyan szép is volna, mint ahogy azt állítjuk. Jól vagyok! Persze, minden megy! A lehető legjobban haladnak a dolgok. Csak épp azt felejtjük el, hogy ugyanazt a válaszsablont használjuk egymás előtt, ráadásul ugyanúgy, szóval mindannyian egyből tudjuk, ha valamelyik fél ferdít.

ejszakai furdozes

Kellemes szmoltolkokat folytatunk az ismerősökkel az időjárásról, a közlekedésről, esetleg a reggeli (kimaradt) kávé elégtelen minőségű zacctartalmáról, hogy kerüljük a jelentősebb témákat, amiben magunkról kellene beszélni, vagy a másik fájdalmát meghallgatni. Valamiféle közös megegyezés áll fenn a két fél között, és ha nem állnak elég közel egymáshoz, kényesen ügyelnek arra, hogy még véletlenül se merüljön fel egy komolyabb kérdés sem.

Többnyire hagyjuk magunkat (meg)vezetni. Ha mégis rákérdezünk, hogy indult a reggel, a választ már meg sem halljuk. Legalábbis nem igazán.

Az ilyen kényszeres beszélgetéseket valamiféle hamiskás köd leng körül, amibe belépni minden résztvevő számára veszélyesnek tűnik. Furán ingoványos a talaj, ezért mindenki inkább biztonsági játékot játszik, nem lép a másikhoz közelebb.

Egy párkapcsolatban, vagy akár egy nagycsaládban élve is többnyire ismerjük a másikat, bízunk az ítélőképességében, józan rálátásában, elfogadjuk a belső konfliktuskezelési metódusait, és nem rontunk ajtóstul – főleg nem kéretlenül – a házba. Legalábbis többnyire nem. Ha megbizonyosodtunk arról, hogy a másik belső konfliktusa „feldolgozás alatt” áll, mi magunk is kicsit megnyugszunk, igyekszünk nem feszegetni a témát, amíg ő maga nem hozza szóba, és nyíltan meg nem osztja velünk a tapasztalatát, azokat az érzéseket, amik őt ez idő alatt annyit foglalkoztatták.

Mikor értünk el sikert azzal, amikor turkáltunk valaki telefonjában, fehérneműs fiókjában, vagy belső lelki életében? Nem hiába a nagy tiltakozás és az ellenállás. Mi magunk is felháborodnánk, ha ilyesmi történne velünk. Nem igaz?

Biztosan tudjátok, mi volna a megfelelő magatartás ezekben az esetetekben. Mégpedig az, hogy hitelesek legyetek! Magatokhoz hűen cselekedve, de a másikat ezzel nem megbántva egy olyan baráti, ismeretségi kört építhetünk ki, ami egy biztonságos, belső bizalmi kör lehet minden résztvevő számára. Ha mindemellett saját önazonosságunkon is dolgozunk, és igyekszünk egy sallangmentes, őszinte tükörképet látnunk, már van értelme találkozni egymással és egy valódi beszélgetést lefolytatni.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább