Testvéri kötelék… az életben az egyik legerősebb kapocs. Nem is tudnám elképzelni az életemet a testvéreim nélkül. Idősebb és fiatalabb változatot egyaránt megtapasztalhattam.
Bátyám három évvel idősebb nálam. Nem olyan nagy korkülönbség ez. Mégis elég volt ahhoz, hogy kisiskolás korunk óta ő legyen a védelmezőm.
Emlékszem, egyszer, talán másodikos lehettem, a tanóra előtt döbbentem rá, hogy elfelejtettem leírni a házi feladatomat. Erre ráeszmélve könnyekben törtem ki. Az osztálytársaim azonnal rohantak a bátyám osztályába, ami egy emelettel feljebb volt. Ő hallván, hogy a kishúga sír, mint a villám, ott termett mellettem. Elpanaszoltam neki a bánatomat, s ő vigasztalásképp gyorsan leírta helyettem a hiányzó házi feladatot, s megnyugtatott, most már minden rendben lesz.
Csak akkor hagyott magamra, amikor már sikerült feláztatnom a könnyeimet.
Ez azóta is így van. Legyen bármi baj, ő azonnal ott terem és segít. Sokan meglepődnek azon, hogy közös gyerekszobánk volt. Hitetlenkedve néznek rám, hogy ez mégis hogy lehet, hiszen fiú-lány páros vagyunk. Nekünk ez sosem okozott gondot. Szerettünk egymás társaságában lenni. Rengeteget játszottunk, majd később a közös gyerekszobánk biztosította a legjobb helyet a nagy testvérbeszélgetéseinknek.
Volt, hogy épp bánatunkat, aggodalmainkat osztottuk meg a másikkal, de az sem volt ritka, hogy óriási hahotázásban törtünk ki az éjszaka közepén.
A közös programok és beszélgetések a mai napig megmaradtak. Ugyanúgy, ahogy a gondoskodás is.
Na, hát és van egy kis törpénk is. Bár, már nem is igazán nevezhetem kicsinek. Májusban töltötte be a kilencedik életévét a hugicánk. Ő a kis szeretetgombócunk! A legszomorúbb napokat is vidámmá tudja varázsolni. Néha úgy érzem, nem is testvéremként, hanem saját gyermekemként szeretem.
Babakorában gyönyörködtem benne, míg aludt. Alig vártam, hogy hazaérjek a gimiből, az első dolgom az volt, hogy kézbe vegyem és megetessem. A fürdetés idejekor pedig, mintha csak valamilyen szabály kötött volna hozzá, automatikusan fogtam magam, felálltam az íróasztalomtól és mentem megfürdetni a kis csürhét.
Nyaranta órákig hintáztattam, vagy ha ahhoz volt kedve, reggel 6:30-kor bicajra pattantunk, s körülnéztünk a faluban.
A gyermekdalokból sem volt hiány. Bár énekelni csak kettesben mertem neki, szinte hallgathatatlan a hangom, ő mégis imádta. Ma már persze inkább a csajos dolgok a menők nála, a legféltettebb ruhadarabja mindig az, amit a szekrényemből sikerül megkaparintania. Bármilyen rosszaságot követ el, képtelenség fél másodpercnél tovább haragudni rá.
Mindkettejüknek megvannak a maguk hibái, természetesen, amikkel jómagam is tisztában vagyok, s melyeket nagyon is jól ismerek.
Mégis, ha bárki, csak fél rossz szót szól rájuk, feltámad bennem az „anyatigris”, s bármire képes vagyok, hogy megvédjem őket.
Egyszer az interneten olvastam, hogy „a testvér az a személy, akit én szidhatok, de ha bárki más egy rossz szót mer szólni rá, velem gyűlik meg a baja.” Nem tudom, ki lehetett, aki ezt először így megfogalmazta, de teljesen egyetértek vele. Sőt! Elég egy rosszalló pillantás, s már támadópozícióba is helyezem magam…
